Külön hálószoba

Képzeljétek, lényegében kész a szoba. Meglett bele az ágy (na jó, egy matrac) - nem olyan, mint eredetileg akartam, de jobb így. Meglett bele a szekrény - nem olyan, mint eredetileg akartam, de így is jó. És meglett a funkciója is, bár nem az, amit neki szántam.

Most úgy állunk, hogy nem költözök szét a férjemmel. Most, hogy nagyjából visszaszereztük a saját szobánkat a gyerekektől, jól elvagyunk ott. Úgyis sokesélyes, hogy ki hol ébred, mert van mozgás éjszaka, de ez még belefér.

Még halomban állnak a dobozok a lomtár-szobában, kurvára rendet kéne rakni, belakni a szekrényeket, csak közben rendet is kéne vágni a sok felhalmozódott cucc között, és ehhez sem időm, se kedvem nincs. Átválogatni ruhákat, emlékeket, kibaszni azt, amire tuti soha többé semmi szükség nem lesz. Ez olyan tavaszi tevékenység lenne, nem? Télen az a dolgunk, hogy felhalmozzunk és belekucorodjunk. Tavasszal lehet dobálni. 

Csak olyan rossz érzés a tiszta, új szekrényekbe behajigálni a cuccokat, mint az amerikai filmekben az ajtónak álcázott gardróbba, hogy az viccesen a nyakába szakadjon annak, aki kinyitja. Ez olyan, mint piszkos testtel a tisztán húzott ágyba feküdni. Nem helyénvaló.

Nehéz volt ez a hónap. Eléggé maga alá temetett a munka. Persze ez csak ürügy, és sok minden faszságra volt időm, csak a blogra nem. Nem volt olyan a helyzet, hogy le tudjam írni. Sok hülyeség kavargott a fejemben, és - ahogy ezt kommentben is jeleztem - túl sokan ismernek személyesen, és kötik hozzám ezt a blogot ahhoz, hogy teljesen őszinte lehessek. Anélkül meg szart sem ér az egész.

Lehet kerülni a pasikat, meg a kapcsolatokat. A konkrét pasikat. A történéseket. Lehet kerülni, mint az anyámmal kerülök mindenféle őszinte beszélgetést jó 30 éve. Mindenféle technikai dologról lehet beszélni. Ki mikor hova megy, miket kell csinálni, kinek mi a dolga, más emberekkel mi történt. Csak arról nem, hogy mit érzünk. Arról semmiképpen. Őrülten veszélyes lenne.

Úgyhogy itt is beszélhetek ezekről a felszínes dolgokról. A szobáról. Meg hogy lett egy új telefonom. Annyit nyafogtam érte - nagyon drága volt, de ezt kértem szülinapomra, névnapomra, mikulásra, karácsonyra, meg mindenre egyszerre. A férjemtől. (Nem is a pénz része volt a gáz, mert meg tudtam volna venni magamnak, de már az is kétséges volt, hogy ENGEDI-E, hogy megvegyem magamnak. Merthogy kár belém, és úgysem tudok rá vigyázni, összetöröm, elvesztem. Mint egy gyerek.) Csodálatos, és gyönyörű, és imádom. A függésem új szintre lépett.

34 éves lettem. Közben. Csendesen. Semmi gond nincs a 34-gyel. Nem rosszabb, mint a 33. sőt. A 33-ban azért voltak erős mélypontok. Csúnyák. Előtte, 32, 31 30 évesen még csúnyábbak. Ez az első a harmincas éveim közül, amiről azt gondolom, hogy jó irányba haladok, valószínűleg az élet egyre jobb és élvezhetőbb lesz. Ha az elmúlt néhány hónapból kell extrapolálnom, így lesz. Lokális maximumon vagyunk.

Persze nem minden tejszínhab meg somlói galuska. Veszekszünk még mindig csúnyákat. Még mindig ki akarom vágni néha a rohadt kölköket az ablakon. De. Az orvos megmondta, hogy így lesz. A depresszió nem úgy múlik el, hogy hipp-hopp, hat a gyógyszer, már nem fáj az élet. Hanem lassan lesznek jó dolgok is az életben. Aztán egyre több. Aztán azt veszed észre, hogy több a jó dolog, mint a rossz. Hogy általában minden jó, csak néha rossz dolgok is történnek. Aztán, hogy ezek a rosszak mindig is történni fognak, és lehet őket a helyükön kezelni.

Az egyik barátom azt mondta, hogy nem vagyok már olyan érdekes. Amikor full depis voltam, vagdostam és vagdalkoztam, létező és nem létező határokat feszegettem. Amikor mocskosabban beszéltem, és kritikusabb voltam, karcosabb. Magammal, másokkal. Eltűntek a tüskéim, mint a nemesített virágnak, de eltűnt az illat is, és a vadvirágság tömörsége belőlem.

Én meg úgy vagyok vele, hogy... valószínűleg igen. Érdekesebb voltam? Bizonyára. Érdekes, mint a zsiráf az állatkertben. Elnézegeted, de otthonra nem kéne. Túlzás, meg nagyzolás, de kicsit olyan a dolog, mint amikor a világ nagy zsenijeire vagy művészeire gondolsz. Totális nyomorúság, elszigeteltség, lélekvesztés, bizonytalanság - és ebből fakad az alkotás. Izgalmasak? Tehetségesek? Termékenyek? Igen. Boldogok? Kuuurvára nem.

És mivel csak ez az egy életem van, és sosem leszek se Oscar Wilde, se Van Gogh, se Chopen, se Woody Allen, mert ahhoz kevés vagyok, akkor mi a fasznak kínzom magam? Hogyha minden önsorsrontással is csak középszerű lehetek, akkor megéri ezt az egy életet kétségbeesésben tölteni? Kuuuurvára nem.

Várom, hogy vége legyen ennek a évnek. Szeretnék vidáman pontot tenni a végére. Túl lenni a karácsonyi kötelező körökön, az óvodai szüneten. Asszisztálni a gyerekek boldogságához, ami persze meglesz, hiánytalanul. Szeretnék visszatérni a rendes munkás hétköznapokhoz.

Bizonyára unalmas vagyok a pszichológusom számára. Bizonyára unalmas vagyok a Ti számotokra is. Mert a megjósolt nemzethalálkép helyett most egész jól vagyok. Jól vagyok és jól vagyunk a férjegységgel is. Mind a ketten nagy erőket rakunk bele, és lassan kezd megtérülni.

Neki jót tesz a kicsit megemelt gyógyszeradag és a havi egy szinten tartó terápiás ülés a maga sztárpszichológusával. Végre elfogadja magáról, hogy szorong és kényszeres. Én megpróbálom megérteni, hogy ez hogy működik és adott helyzetekben miért túlzóak a reakciói. Ilyenkor türelmesebb vagyok vele, mint reflexből lennék, ő meg kb. 5 perc hiszti után megérti az álláspontom, és normálisan meg tudjuk beszélni a helyzetet. (Legtöbbször - nem megy csont nélkül, de Róma sem egy nap alatt épült fel.)

Én meg nagyon szépen haladok. A pszichológus (akit még mindig imádok) segítségével kezdem összekalapálni magam. (Azt mondja, egy élmény velem dolgozni. Részben udvarias, részben viszont tényleg elhiszem, hogy élmény velem dolgozni. Én is azt mondom, hogy egy élmény vele dolgozni.

És rendkívül sokat jelent, hogy fizikailag egyre inkább olyan formába kerülök, amivel komfortosan érzem magam. Elég sokat edzek. Ezen a héten 6-szor sportoltam - 3-szor futás, 2 edzőtermi kardio és izmozás, és egy step óra. OK, ehhez kellett az is, hogy viszonylag laza hetem legyen munka szempontjából, senki ne legyen beteg, és a sérülésem is lassacskán gyógyuljon ill. csak egy kicsit fájjon.

De nem erre vagytok kíváncsiak. Hanem a Kandúrra, és arra, amilyen hatást az életemre gyakorol.

Csodás. Tényleg. Ő a legjobb dolog, ami nagyon régóta történt velem. De egyben feltételezem, hogy én is a legjobb dolog vagyok, ami vele mostanában történt.

Eléggé egymásra vagyunk gyógyulva. Folyamatosan kommunikálunk, legtöbbször cseten, néha telefonon, és előfordul az is, hogy személyesen. Ha néhány órát, neadjisten fél napot  'nélküle' kell töltenem. megzavarodok. Ha ír, azonnal elmosolyodok. Igazából már akkor elmosolyodok, ha látom a ...-t, hogy éppen ír. Őrültek vagyunk. Tudom.

Tegyük hozzá, hogy ő is küzd a kilóival, meg én is, és szuperül inspiráljuk egymást. Ő is control-freak, meg én is. Számolgatjuk a kalóriáinkat, filozofálunk, hogy ki mit egyen aznap, virtuálisan boostoljuk egymást edzés közben. Sőt, már kipróbáltuk azt is, hogy együtt futunk. Tartottam tőle, mert én nagyon magányos farkas vagyok edzés közben, nem szeretek vartyogni, lógni - én hatékony akarok lenni. Minél többet belerakni az adott időbe. Meg féltem, hogy nem tudjuk egymás tempóját tartani. De tök jó volt. Hasonló a sebességünk - én talán egy kicsit gyorsabb vagyok, de legalább tudom húzni. Próbálunk belőle heti egyszer rendszert csinálni.

Jó együtt filmet nézni. Vagy együtt bármit csinálni. Megnyugtat és feltölt a másik fizikai közelsége.

És el tudjátok képzelni, hogy ezzel a szerelemhatáros érzéssel, fizikai vonzalommal és szellemi egymásra hangolódással együtt nem a szeretőm? Nem kétséges, hogyha szabadok lennénk mindketten, egy pillanat alatt összejönnénk. Ezt meg is beszéltük. De nem ez a helyzet. (Másfelől, ha mégis a szeretőm lenne, nem vallanám be, mert a férjem simán olvashatja, akkor is, ha azt ígérte, hogy nem fogja. De viccen kívül tényleg nem az.)

Ő per pillanat a legjobb barátom. Nem tudom, mi ennek a 'viszonynak' a szavatossági ideje. Tartható-e így. Nem veszélyes-e (OK, speciel tudom, hogy az). Nem tudom, mennyi van benne. De nem érdekel. Most ez így jó. Ha ennyit tudunk egymásnak adni, akkor is jó. Hogyha holnaptól nem is hallunk a másikról, akkor is jó.

Nagyon jó a pszichológusom. (Nem, nem ő a 'kandúr', mielőtt megkérdezed. Ez business.) Olyan dolgokra világított rá, amivel küzdöttem már elég régóta, és nem láttam, hogyan és miért alakult ki. Elfogyasztottam 4-5 közepesen nagy nevet, de idáig senkivel sem jutottam. Mondom konkrétan: mi történt 8-9 éves koromban, amikor egyik pillanatról a másikra meghíztam, tüskés és ellenséges lettem, és a kiváló viszonyom a korombeli kisfiúkkal - helyrehozhatatlanul? - megromlott.

Mindenféle ocsmány traumára próbáltak az elődei rábeszélni. Hogy biztos volt valami. Valami nagy törés (az erőszaktól kezdve minden). Hiába mondtam, hogy nem volt semmi konkrét. (Vagy ha volt, olyan mélyre elástam, hogy nem tudom előszedni. De valószínűbb, hogy nem volt, mert az életem nem egy Jerry Bruckheimer sorozat.)

Azt mondta, van egy elmélet, miszerint az anyák (az én anyám), a lányaikat egy bizonyos koron túl elkezdik női vetélytársnak tekinteni. Az engedelmesebb fajta kislányok is (főleg az elsőszülöttek, mint én) pedig meg akarnak felelni anyjuk igényének, és "megcsúnyítják magukat". A legjellemzőbb, hogy meghíznak (erre létezik egy olyan fogalom, hogy "anyaháj"). A háttérben legtöbbször az áll, hogy az anya nem tudja megélni saját nőiességét, úgy érzi, már nem vonzó, és ezt vetíti ki a gyerekre (öntudatlanul, nyilván).

(El is neveztem Hófehérke-szindrómának. Megvan a sztori? A gonosz királynő a legszebb, de amint Hófehérke kezd felnőni, túlragyogja. Először megpróbálja "rongyokban járatni", de ez kevés. Na, akkor akarja megöletni a vadásszal. Szív kivágása? Hm?)

Én óvodás koromban gyönyörű kislány voltam. Olyan igazi, babaszerű, kék szemű, szőke fürtös - megálltak az utcán, hogy megnézzenek, képeslapokra kerültem a nyaralóhelyünkön. És harmadikos koromra egy szörnyeteg lettem. Nem csak külsőleg. Nem tudom, mi indította be a másikat, de azt tippelem, hogy a figyelemhez és méltatáshoz szokott kislány nem tudott mit kezdeni a megcsúnyulásával, és morcos lett, meg mogorva.

Tudjátok, mi a csodálatos ebben? It makes perfect sense. Anyám, meg a nőiesség, az három különböző dolog. Gondolkoztam azon, hogy ez csak azért van, mert anyaként nézek rá, de nem. Nézem a fiatalkori fotóit. Az esküvőt. Mintha azon igyekezne, hogy ne legyen szép. Megkockáztatom, hogy nem egy nagyon szép nő eredendően. Csinos alakja volt, amíg el nem baszta, de az arca elég kemény. (Mindig is gyűlölte az orrát.)

Menjünk vissza odáig, hogy a szadista apja fiút akart. Nem csak olyan "apa persze fiút akar, hogy vigyék tovább a nevét", hanem hisztérikusan fiút akart. Nagyapa maga egy jómódban élő délvidéki magyar család tizenvalahanyadik gyereke volt. Az összes többi lány. Addig próbálkoztak a szülei. Képzeljétek csak el. Adva van tehát egy kiskirály, egy agyondédelgetett félisten, akit átbasznak a határon a világháború után anyaországi rokonokhoz, hogy bármi esélye legyen az életben. Talál egy feleséget, aki kellően gyenge és törékeny, akit uralni tud. Amikor anyám megszületik, és nincs fütyije, nagyapám kiborul. Második névként a nagyapám nevének fiúváltozatát kapja. Hogy valami legyen. Sovány vigasz. Egész életükben nem találják meg a hangot. Anyám teljesen anyás, és ostorozza magát, amiért nem tudja szeretni azt a férfit, aki elutasítja.

(A következő gyerek szintén lány, de valahogy neki papa megbocsátja ezt a hiányosságot. Ő egy igazi tomboy. Összetöri anyám babáit, megfogja kézzel a kaktuszt. Ő a papa lánya. Szépen el vannak osztva. Aztán már tragikusan megromlik a házasságuk, de valahogy mégis becsúszik még egy terhesség. Papa abortuszra küldi a nagyanyámat. Nem sikerül, vagy nem is csináltatja meg a műtétet, nem tudom. Papa üvölt vele, hogy még egy nyomorult kaparást sem tud megcsináltatni rendesen. A baba később elmegy. Kisfiú lett volna.)

Hogy lett volna az anyámból normális nő, de komolyan?

Elég keveset ismertem a nagyapám. 10 körül lehettem, amikor meghalt. Sosem szerettem, mindig eléggé féltem tőle. Így visszagondolva anyám is félt tőle. Még 40 évesen is. Látom az arcán a stresszt, mikor nagyapát várjuk vasárnap ebédre, be van kapcsolva a Kossuth Rádió, és megy a "jó ebédhez szól a nóta", pedig mindahányan gyűlöljük, de papa szereti. Tartunk otthon Bonbon Meggyet, mer papa szereti. És papa jön, ijesztő, öltönyös-nyakkendős ember, apró, zömök, megmozdíthatatlan. Ritkán mosolyog, és olyankor látni is, hogy erre nincs berendezve az arca. Nem természetes.

Szóval igen, itt tartunk. Eljutottam oda, hogy leemeltem a piedesztálról anyámat. Egy darabig haragudtam rá. Most már megbocsátottam, vagy elengedtem ezt a haragot. Látom a gyarlóságát, de látom a helyzet determináltságát is. Most azon dolgozom, hogy ne gyűlöljem a nagyapámat. (És a nagyanyámat sem, de ez már egy másik történet.)

Hála Istennek, hogy nincs lányom.

Tudjátok, hogy egész jól nézek ki? Határtalan önértékelési zavaraim, önbecsülési hullámzásaim közepette kezdtem elhinni, hogy nem vagyok egy szörnyeteg? (Külsőleg, na.) Néha bezuhanok persze a szokott vermembe, ha meglátom az erős lámpafénynél szaunába igyekvés közben a narancsbőröm combom és a löttyedt hasam. De a megfelelő ruhákban már egész vállalható vagyok. Akár csinos. Mínusz 13-14 kiló körül tartok. És kifejezetten izmos vagyok - talán ennyire sosem voltam.

Tudom, hogy ebben az országban nem sikk felvállalni, hogy valamiben jók vagyunk. Hogy valamire büszkék vagyunk. Hogy valamit elértünk, saját erőből. Ezen az elegáns ember majdhogynem szégyenkedik. Mert csak a parasztok vannak magukkal nagyra, az nem való. De én most azt mondom, hogy kurva jó vagyok. Sok munkám van benne. Sok lemondás, sok magammal szembeni erőszak. És eljutottam egy olyan pontra, ahol az edzés már nem büntetés, hanem jutalom, élvezet. Valamire, amire vágyok időt szakítani, és elszomorít, ha nem tehetem. Regisztráltam egy fitness oldalon, olyasmi, mint a fácse, csak tematikus. Csodásan inspiráló. Kapok egy csomó biztatást. Megosztom az eredményeimet. Tökjó.

Nem nézek úgy ki, mint az érettségin (thank god, bár az a szemöldök lassan megint divatba jön), nem nézek úgy ki, mint a diplomaosztón (egy kiélt, fáradt, szomorú gebe). Nem nézek úgy ki, mint az esküvőn (10 kilóval kevesebb, mint most, de löttyedt, ruhaméretben alig kisebb). Még mindig az edzőterem látogatóinak a kevésbé vonzó felébe tartozom. DE. Úgy érzem, hogy jól nézek ki. És - megengedve, hogy full coelhizmus - kb. csak ez számít. Magabiztos vagyok. Legtöbbször. Emelt fővel megyek az utcán. És igyekszem nem olyan arccal, mint aki szarba harapott.

Ha egy adag erőfeszítést teszek a kinézetembe (ruha, smink), akkor megkockáztatom, hogy a férfiak egy komoly részének bejövök. És tudjuk, hogy ezt az érzést imádom. Minél jobban élvezem, annál jobb a kedvem, több az energiám. És ettől még vonzóbb vagyok. Egy pozitív spirál. Mekkora királyság!

Kapok egy csomó figyelmet. Férfiaktól. A mondvacsinált okokkal rám író és kávézni hívó régi kollégáktól kezdve 10 éve nem látott sporttársakig. Nem megyek tovább ezeken az utakon. Egy kicsit szórakoztatom magam. Elflörtölgetek, szinte láthatatlanul. Aztán hagyom. Vagyis nem erőltetem, nem gördítem tovább, a másiknak meg elfogy a mersze, vagy a libidója. És ez így rendben van. Nem vágyom többre. Appreciation whore vagyok, vállalom.

Talán már írtam erről, de én tulajdonképpen nem arra vágyom, hogy lefeküdjek más pasikkal. Arra vágyom, hogy az illető vágyjon rám. Elemi erővel. Úgy, hogy gondolkodni se tudjon. Bolonduljon meg. Az én kielégülésemhez az aktusnak meg sem kell történnie. Ez egy ilyen házasság- és hűségbarát villámhárító. Levezeti a feszültséget a földbe.

Tudjátok, néha már akár boldog is vagyok. Nem túlzás ezt a szót használni. Nem emlékszem nagyon ilyen igazán boldog időszakra korábbról - legalábbis nem tartottak nagyon sokáig. És legtöbbször hisztérikus, kontrollálatlan helyzetek voltak. Nagy, szerelemnek hitt fellángolások. Munkahelyi sikerek rövid ideig tartó eufóriája. De most elégedett vagyok. A világ jó irányba halad. Lassan, megfontoltan, de halad. Mirri jobban teljesít.

Tudjátok, kinek van külön hálószobája? Nekünk. A férjemnek meg nekem. Beszarás.

Hatalmas lépést tettünk előre. Egyik nap, olyan másfél-két hete bekattantam, és megmondtam, hogy ez így nem mehet tovább. Nem lehet az, hogy a nagyfiam a mi ágyunkban alszik, a férjemet elüldözni, és az meg a kicsivel alszik a nagyfiam hatalmas ágyán. Ez. Nem. Normális.

Nem a szex miatt. Az úgysem akkor van, amikor lefekszünk az ágyba. Addigra már általában túl fáradtak vagyunk. Az a gyerektelen napokon van, vagy délutáni alvásidőben hétvégén, vagy reggel, ha a gyerekek már oviban vannak, és a férjem meg max elkésik. Szóval nem a szex miatt. De az, hogy nem aludtunk együtt, rengeteg intimitást elvett tőlünk. Nem is tűnt fel, amíg vissza nem kaptuk.

Visszatérve a nagy achievementre: egyik este azt mondtam - gyerekek, ma mind bevonulunk a gyerekszobába, és itt fogunk aludni. Anyu és apu itt marad veletek, amíg el nem el nem alszotok. Aztán mi átmegyünk a saját hálószobánkba. Ha éjszaka megijedtek, szóljatok, és anyu rögtön jön, itt van a szomszéd szobában.

Nem mondom, hogy nem volt fél óra aktív üvöltés. A nagy úgy élte meg, hogy kiűzetett a Paradicsomból, az istenített anya ágyából, meleg közelségéből. A kicsi apamániás, neki azt fáj, hogy nem bújhat oda hozzá, hanem bezártuk a rácsos ágyba. De kemény maradtam. És nem úgy, hogy kiabáltam. Nem vesztettem el a türelmem. Nagyon nyugodtan elmagyaráztam, hogy ez miért lesz jó mindenkinek. Jól csináltam. Tök jól.

A nagyfiú fél óra után már csak hüppögött, és hajlandó volt befeküdni az ágyába. Apja odafeküdt a kicsi rácsos ágya mellé, és bedugta a kezét. (A kicsi imádja lefeszegetni róla a körmöket, így alszik el. No comment.) Elkezdtem halkan mesélni a falvédőn lakó nagy virágokról (off-the-cuff). Hogy ők a "Vigyázó Virágok", akiknek az a dolguk, hogy őrizzék az álmát, akkor is, ha anyu nincs ott. Mindegyiket elneveztük. Az egyik szép álmokat küld. A másik betakargat. A harmadik altatódalt énekel. A negyedik mesél. És így tovább. (Azóta minden este elővesszük őket, és a mesélő virág mond egy mesét. Számokról. Vagy betűkről. Vagy állatokról. Vagy arról, amikor anyu kicsi volt és volt két papagája. Improvizálok.)

A kicsi közben 47 plüssállatot bekért az ágyába és énekelt nekik. 10 percenként felállt, és ki akart jönni, de nem vettük.

Mondogattam magamnak, hogy "most kell erősnek lenni". Nem a könnyű utat választani, nem behódolni. Ők kicsik, én vagyok a felnőtt. Nekem kell eldöntenem, és végigjárnom. Ha nem jó döntés, akkor is az enyém, és vállalom.

Este kilenctól tízig 'altattunk'. Siker. Onnantól mindenki a saját ágyában. Reggelig. (OK, hajnalig, de az is valami.)

Másnap este már nem volt sikítás. A nagy abszolút semmit, de 40 percet meséltem neki. A kicsi közben nyafogott, meg énekelt, de nem adtam fel. De fél 10kor alvás volt.

Minden egyes nap jobb. OK, vannak visszaesések, de azóta nem volt szülők hálószobájában elalvás (előfordult, hogy kora hajnalban átmászott a nagy, de ennyit megengedek neki). Sőt, ha késő van, szól, hogy szeretne lefeküdni az ágyába. Eszébe sem jut, hogy a mi szobánkba jöjjön. A kicsi magától leteszi a fejét, és kéri a kakaóját.

Két hét sem kellett hozzá.

Tegnap este az elalvás előtti fél órát már pizsamában a gyerekszobában töltöttünk (igen, én is pizsiben és bolyhos rózsaszín zokniban), zenét hallgattunk és olvastunk. Aztán jelezték, hogy aludnának. Kakaó elkészít (ők addig a szobában várnak, nincs verekedés, nincs kirohangálás). Megisz. Fogmosás, pisilés. Mese. A kicsi mese közben bealszik. A nagy akar egy második mesét. Aztán egy harmadikat, de elfogadja, hogy késő van, és holnap lesz új mese a kettős betűkről. Befordul, alszik.

Este tízkor ágyban vagyok. A sajátomban. A férjemmel. Nem dugunk (előző este dugtunk és király volt). Sorozatot nézek, közben tabletezek. Férj laptopizál, tökmagot eszik. #intimitás. De komolyan. Olyan volt, mint amikor 'jártunk'. Fizikailag közel, de mindenki a maga örömével. Néha mutatni valami vicceset a másiknak. Aztán éjfélkor kicsit bújni, és aludni. Senki nem rugdos. Senki nem szedi le rólam a takarót. Senkit nem akarok betakarni félóránként. #heaven

Nem mondom, hogy nincsenek konfliktusok. De azt is látom, hogy ösztönből nem oldom meg ezeket. Kurvára oda kell figyelnem. Főleg a gyerekeknél. Hogy hogyan reagálok. Hogy ne szálljon el az agyam. Hogy türelmes és kedves tudjak maradni. ("gyere, próbáld meg elmondani anyunak, mi a baj" "megijedtél valamitől?" "beszéljük meg. elmondom, milyen lehetőségeink vannak, te választhatsz") De a férjre is igaz ez. ("Rendben, drágám, értem." "Szeretnék mondani valamit, légy szíves hallgass meg." "Sajnálom, hogy aggódsz a munkán. Ügyes leszel. Nem lesz semmi baj.")

Iszonyatos energia. De van benne egy perverz öröm is. Mint az edzés. Fáj, és jó. A kezemben a kontroll. Csak rajtam múlik. Meg tudom csinálni. És minél tovább csinálom, annál kevésbé kellemetlen. A természetemmé válik. Megtanulom élvezni.

Meg van egy akkumulátorom. Nem, nincs szeretőm. Nem is lesz a szeretőm. De van egy olyan elképesztően jó barátom, aki olyan energiákat szabadít fel bennem, amikről nem is tudtam, hogy bent vannak. A felszínen tart. Mindent meg tudunk beszélni. Oxigént suttogunk a másik szájába. Mindenkinek jó. Nekünk kettőnknek. És mindenkinek körülöttünk. Paretoi értelemben hatékony elmozdulás.

Boldog vagyok. Olyan, mint a szerelem. Csak még jobb.

Ahogy korábban is írtam a tabuimról - nekem a fiatalabb srác mindig is komoly tabu volt. Soha nem volt fiatalabb pasim. Hónapokkal fiatalabb sem. Ez egy akkora görcs volt bennem már egész tinikoromban, hogy 13 évesen képes voltam lebeszélni magam egy srácról, akibe tejesen bele voltam zúgva, mert kiderült, hogy vagy 2 héttel fiatalabb, mint én.

Hazudok, mert egyszer-kétszer volt ilyen részeg csókolózásom ismerős, nálam 1-2 évvel fiatalabb 'kisfiúkkal' (pedig volt köztük veszett jóképű is), de utána mindig azt a mocskos, "tejóégmicsináltam", vérfertőzés ízt éreztem a számban. A vérfertőző résznek persze nincs semmi értelme, de mégis ezt éreztem. (Megvan a 'Vissza a jövőbe' jelenet, amikor Lorraine lesmárolja a saját jövendőbeli fiát, Marty-t? Valami ilyesmit mond: "Megcsókoltalak, de mintha nem te lettél volna, hanem a testvérem." Na, pontosan így éreztem magam a fiatalabb srácokkal.)

Most kezdem összerakni magamban, hogy miért lehet ez az érzés. És csak az öcsémmel való viszonyomhoz tudok visszamenni. Segített az a bizonyos hipnotikus cucc is a terápián - mert nem csak az derült ki belőle, hogy egyedül vagyok és félek, hanem hogy azért nem mehetek át az anyukámhoz, mert ott van az öcsém. Valaki elvette a helyemet.

A pszichológus azt mondja, a testvérek természetes szövetségesek. Én ezzel szemben pont azt érzem, hogy természetes ellenségek: ha egészen archaikus akarok lenni, ugyanazért a táplálékért, figyelemért versengünk, az egyikünk élete a másik halálát jelentheti. Ha két kis kondorkeselyű kel ki véletlenül egy évben, az egyik elpusztítja a másikat, mert ketten nem tudnak felnőni. Keselyűtörvények.

Mi a tesómmal mindig is riválisok voltunk - öltük egymást, átvitt értelemben és konkrétan is. Bántott, szekált, csúfolt, fricskázott, csikizett (uramisten, a csikizésről még mindig vannak rémálmaim, nem viccelek). Biztos én is bántottam, ahogy tudtam, de ez nem maradt meg olyan élénken bennem nyilván, mint a saját sérelmeim. Kaptuk is anyánktól, hogy milyen rossz testvérek vagyunk, bezzeg az ezmegazék hogy szeretik egymást. Hát, ez nem sokat segített (anyám micsoda elképesztően gyenge pedagógus volt néha!).

Mára... nem is tudom... beállt valamiféle egyensúly. Kamaszkorunkban már egész király volt. Néha még beszélgettünk is. De összességében távol tartottuk magunkat egymástól, és amikor elköltöztünk otthonról, ki-ki a maga útjára indult, és kb. csak családi ebédeken találkozunk.

Nagyon szeretem. Nem vagyunk napi kapcsolatban, de bármikor, amikor komoly bajban voltam, akkor ott volt, és segített. A maga mogorva és szarkasztikus módján. Ha pénz kellett, ha költözni kellett. Ha engem bárki bánt, azt szét akarja tépni. (A férjemet is egy párszor akarta.)

Ezzel összefüggésben, vagy ettől függetlenül úgy érzem, van bennem valami komoly elintézetlen business a férfiakkal, és különösen a fiatalabb férfiakkal kapcsolatban. Valamit az élet meg akar tanítani, és az utamba dobja ezeket a srácokat, amiből nekem épülnöm kellene. Vagy megértenem valamit.

Azelőtt nem igazán vettem a fiatalabb korosztályt emberszámba. Kis idegesítő mócsingok, akik még pelenkát hordanak. Amikor egyetemista voltam, nem érdekeltek a gimisek. Amikor már dolgoztam, nem ácsingóztam 20 évesek után. Amikor már komoly párkapcsolatot kerestem, szóba sem került, hogy fiatalabb legyen a srác, hiszen a pasik eleve később érnek, és ugyan mit kezdenék én egy 25 évessel?

De eltelt az idő, és azt veszem észre, hogy a nálam fiatalabb pasik bizony beértek. Már nem ovisok. Wow, ijesztő, de a 30-as pasik egy jelentős része nálam fiatalabb. Baszki. Intellektussal, élettapasztalattal. Szakmai sikerekkel. Én ott voltam elakadva, hogy ezek még nem ivarérettek. Hát, kurvára azok. Vannak gondolataik. Humoruk. Adott esetben érző lények. Egészen olyanok, mint a ... felnőttek. Mint én. Pariban vagyunk.

Van most valami történés az életemben, amiről nem tudok írni. (Semmi testnedvcserével kapcsolatosra ne gondoljatok.) Túl friss, túl erős, túl intim. Ezért is voltam hosszabb ideig kussban. Mindig belekezdtem, aztán kitöröltem. Baromság. És - sorry to say, but - nem tartozik rátok. Viszont annyira tele van vele a fejem és a szívem, hogy nem tudok tőle elvonatkoztatni.

De a bottom line, hogy van két kisfiú, akiknek életet adtam, és most már össze vagyunk kötve, amíg valamelyikünk meg nem hal. És ha nekem meg kell tanulnom valamit a férfiakról ahhoz, hogy őket érzelmileg annyira közel tudjam engedni magamhoz, amennyire kellene, akkor megtanulom. Valahogy. Nem akarom, hogy rajtuk keresztül kelljen megtanulnom. Azt akarom, hogy minél hamarabb rend legyen. Hogy megértsem, hogy mi a dolgom ezzel.

Mindig az elérhetetlen pasik vonzottak. Nem úgy, hogy filmsztárok, vagy énekesek. Blöe. Dehogy. Sosem tudtam annál alantasabb dolgot elképzelni, hogy valaki olyanért rajongjak, akiért mindenki más. Szóval talán nem is az elérhetetlen a jó szó. Nem tudok rá magyart, de ez jól kifejezi: off-limits. Nem szabad. A közelébe se menj. Minden emberi és isteni törvény ellen való ez a vonzalom.

Tulajdonképpen a legtöbb ilyet maga az off-limitség motiválta - önmagukban nem voltak ezek vonzó arcok. Ha nincs a tiltás, valószínűleg szarok rájuk. Például volt egy szolid kis crush egyik nyáron egy unokatesómon, kb. 12-13 éves voltam - nyilván nem volt semmi, vérfertőzés, meg ilyenek, csak úgy megállapítottam, hogy tetszik, meg imponált, hogy szóba áll velem, pedig ő már gimnazista. Szintén ebben az időben volt ismerős ismerőse, akivel nagyjából köszönőviszonyban voltunk, és én olyan 13 és 18 éves korom között szerelmes voltam belé. Úgy, ahogy a kamasz lányok, álmodoztam róla, szemtől szembe meg elnéztem, vagy beszóltam. Még jó, hogy a haját nem húzkodtam. (Azóta is, ha meglátom, egy kicsit összeszorul a gyomrom és bezsong a fejem, pedig ma már semmilyen szempontból sem vonz.)

Vannak csak kicsit off-limits emberkék is, úgymint a klasszikus házinyulak (osztálytársak, kollégák). Ugyanakkor meg kire gerjedjen az ember lánya? (Deconstructing Harry megvan? Amikor megdugja a felesége pácienseit, és aztán azzal védekezik, hogy mégis kit dugjon, nem járnak el, nem találkoznak senkivel. Erre az asszony: "So now you're blaming me, because we don't go out enough places where you can meet strangers to fuck!?" Valahol igaza van. Mármint Harrynek.)

Én speciel full rá tudok gerjedni olyanokra, akikre tudom, hogy nem szabad. Ilyenkor elkap a gépszíj, bedilizek, és úgy röpködök, mint egy tinilány. Pedig sokszor szó sincs flörtölésről, csak némi ráutaló magatartásról, de én teljesen bepörgök.

Hát, ez van most is. Két szegény delikvens is van. Az egyik a pszichológusom. Nyilván. Mennyire közhelyes már? Meg természetes. Egyfelől egy cuki pasi. Másfelől figyel rám, meghallgat, és még kedvel is (ezt speciel mondta). Hát hogyan NE szeretne bele az ember?

Ismeritek azt a kísérletet, amikor emberekkel bogarakat etetnek meg? Az egyik csoportnak kötelező megennie a bogarakat, a másikban dönthetnek, hogy megkóstolják-e. Utólag kitöltenek egy tesztet, hogy milyen ízűnek találták a cuccot. Akiket 'rákényszerítettek', azok rosszabbnak ítélték a bogarak ízét, mint akik önként ették. Az agy utólagosan racionalizálta az evést: mivel megette, és saját jószántából ette, hát biztos nem volt olyan rossz.

Így működik nekem a pszichológus. Elmondom neki dolgokat, durvát, sötétet, mélyet, megnyílok, egy csomót sírok. Hogy csinálhatnék ilyet egy idegennel? Úgyhogy az agyacskám kezdi azt hinni, hogy van valamiféle érzelmi kapcsolatom ezzel az emberrel, hiszen átadtam magam, sebezhetővé váltam előtte. (Másfelől, hogy még egyet csavarjak a dolgon, pont azért tudom elmondani neki a dolgaimat, mert idegen.)

Szóval ezt még a normális határon belül lévőnek gondolom. Nem fogom egy terápiás session alatt lerohanni. (Vagy akár csak utalni is rá, mert akkor valami etikai lószar miatt esetleg továbbpasszol, és az szar lenne, mert ő az eddigi legjobb pszichológusom. Vagy én váltam az idők során egyre jobb pácienssé, ezt nem tudhatjuk.)

A másik figura egy kicsit problémásabb. Ez egy munkatárs. Jó fej, magas, dohányzó szociológus (szakáll, szemüveg). Nem klasszikusan az esetem. Nem dolgozunk közvetlenül együtt, más területen van, csak informális helyzetekben szoktunk találkozni, legtöbbször a dohányzóban. (Bevallom, bent néha elszívok egy szálat szocializálódás végett, pedig nem szeretem. De muszáj, különben semmiről sem tudnék.) Ugyanakkor meglepően kedves velem, meg úgy csinál, mintha barátok lennénk, odajön, beszélget, kérdezget. Kedves, na.

Sajnos nálam kedvességgel bármit el lehet érni. Van ez a rugdosós stratégia ("treat'em mean, keep'em keen"), de nálam nagyon nem jön be. Viszont a kedvességtől, az udvarlástól, uram bocsá' a hízelgéstől el tudok olvadni, még akkor is, ha tudom, hogy mögöttes szándékok vezérlik. Nem mintha nagyon udvarolt volna, de talán egy kicsit.

Szóval a pénteki bulin, ahogy írtam is, nagy jókedv, buli, mindenki mindenkit szeret, egyre nagyobb black-outok a történetben, és akkor, na menjünk haza. A következő tiszta pillanatom az, hogy együtt sétálunk ezzel a fazonnal valami helyre, ahova taxit hív, mert egyfelé lakunk. Bizarr, de talán fogja a kezem. (Nem vagyok benne biztos.) Taxiba ülünk, na ott már biztos, hogy fogja a kezem. Nem is fogja, szorítja. Az ujjai jéghidegek. Félig alszom, néha felnézek, néz rám, és mosolyog. Én is. Nem sokkal mielőtt kiszáll a kocsiból, megcsókolom. (OK, kuss, akkor jó ötletnek tűnik.) Ezen a ponton már nagyon homályosak az emlékeim, nem igazán tudom, hogy reagál. Az biztos, hogy nem sokkal ezután odaérünk hozzá, és ő kiszáll. Mondom neki, hogy ne menjen - mondja, hogy de megy. Ennyi. A taxis hátranéz: "A férfiak hülyék."

Azóta persze kattog az agyam, hogy mi volt ez, meg mi nem volt. (Hál' istennek nem kell bejárnom és szembesülnöm vele, esetleg bujkálnom előle.) Még nem választottam stratégiát, talán nem is fogok, hanem majd ahogy a helyzet adja magát. Azt tippelem, hogy úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna. Hiszen nem is történt semmi. Vagy de?

Mindenesetre úgy vetem rá magam (részegen) a férjemre, amikor hazaérek, mit az éhes nőstényoroszlán. (Nagyon tetszik neki.) Mindig felpörgök az ilyen helyzetektől, még a kevésbé karnálisoktól is. Pozitív extern hatás, hogy feldobja a szexuális életünket.

Nekem KELL, hogy úgy érezzem, hogy tetszem valakinek, hogy szeretnek. Nem csak úgy kell, mint a normális embereknek, hogy jólesik, ha van. Nekem ez lételemem. Ilyenkor jövök fel a víz alól, beszusszanom az életet adó figyelmet és kedvességet, és újra lemerülök.

Milyen fárasztó és hatékonytalan lehet az én fenntartásom más szemével. Pumpálni bele a szeretetet, egyre többet, mint a drogot. Hogy működni tudjon. Micsoda buta egy szerkezet.

(Már három megkezdett és be nem fejezett posztom pihen itt, de valahogy nem bírom őket gatyába rázni. Vagy az aktualitásukat vesztették el, vagy én az ihletet. Úgyhogy hagyom őket a picsába, és belekezdek egy újba, semmi kétség, ez is hülyeség, de mit csináljak.)

Volt egy céges beülős-ivós-beszélgetős buli pénteken. Jaj, messze, messze túl sokat ittam. De úgy emlékszem, fantasztikusan éreztem magam (egyes részletek persze az este előrehaladtával kiestek).

Mindenki körbeudvarolt, hogy milyen jól nézek ki, meg hogy fogytam így le. Nők, férfiak egyaránt. Én meg fürödtem a figyelemben, és imádtam. (Tudni kell, hogy hivatalosan még mindig csak itthonról dolgozom, úgyhogy a legtöbben nem nagyon látnak élőben.)

Vannak hibái a munkahelyemnek, de lazulni tudunk. A tulajt is úgy tudom fricskázni, hogy levegőt sem kap, aztán meg röhög. Mindenki mindenkit szívat, röhögünk, két- vagy többértelmű megjegyzéseket teszünk, iszunk, aztán megint iszunk és cigarettázunk. Ja, meg röhögünk. My kinda party.

Egy csomó olyan emberrel beszélgettem, akivel amúgy nem. Egy kicsit (sokkal) többet elmondtam, mint amit kellett volna, de én már csak egy ilyen őszinte barom vagyok alapból is.

De nem is ez az érdekes, hanem hogy beszélgettem 'A' nagy főnök-tulajdonosnővel, aki valami miatt kedvel. Szegről-végről ismerem a családját, úgyhogy utánuk kérdeztem. Nagylány megszült, hurrá, babatéma. Aztán kérdezem a férjéről. Ja, ő jól van, szétköltöztek. Mivan?? Az ember nem költözik szét a második férjétől! De apparently igen. Nem válnak el, nem szakítottak, csak szétköltöztek. A város két végében laknak, mindenki jól elvan, és hetente kétszer-háromszor randiznak. És ez nekik jó.

OK, felnőttek a gyerekeik, tehát nincs technikai dolog, ami miatt folyton egy térben kéne lenniük. Azon felül adottak az anyagi körülmények, hogy fenntartsanak 2 lakást, 2 kocsit, 2 életet, kényelmesen. Mindenki dolgozhat - a nő éjjel-nappal utazik, tárgyal, prezentál, tanít, a pasi művész és napokra bezárkózik, szóval tényleg mi a faszért laknának együtt.

Nem külön szoba: külön lakás (egy másik városban, egy másik országban, csak a fantázia szabhat határt).

Ezzel együtt most nem vagyok hisztérikusan elégedetlen az életemmel, a férjemmel. A teljes harmónia túlzás, de vannak jobb pillanataink. Talán egy picit több jó, mint rossz. (Ami nagy előrelépés.) Nagyon keményen meg kell értük dolgoznom. De a kölcsönös jóindulat meghálálja magát. Igazából tényleg nem akar sokat, csak hogy szeressem, és ezt mutassam is ki. Ha kimutathatóan kimutatom, akkor minden ellentétet egy kicsit könnyebb elröhögni.

A hétvégén kifestette a szobát. Nem mondom, hogy nem volt anyázás, hisztizés a részéről, de lényegében egyedül megcsinálta. Nem is lett rossz. Talán ma el is megyünk megvenni a hiányzó bútorokat, és lassan kész is lesz.

Mire kész lesz, már nem fog annyira vonzani a külön hálószoba. Pillanatnyilag legalábbis. A ruháimat átviszem, mert katasztrofálisan nem férek el a hálóban, de én maradok. Úgyis a nagyfiammal alszom, férj meg a kicsivel.

De visszatérve a bulira - jól fel voltam boostolva, önbizalom, libidó (volt egy kis határeset kilengésem, de ezt most ezen a fórumon hagyjuk). Úgyhogy jól rámásztam a férjegységre éjjel kettőkor, amikor hazaértem. Nagyon tetszett neki, állítólag baromi édes voltam (el tudjátok képzelni?). Félig szunyáltam, de fel-felriadva buzdítottam :) Reggel aztán pótoltuk az én örömömet is, úgyhogy minden happy, ha happy a finish.

Itt tartunk most.

(Meg kell tanulnom ehhez a testsúlyhoz meg kalóriabevitelhez inni, mert katasztrofális, hogy pár pohár bor három napra kiüt.)

Olyan kedvesen tudunk levelezni a férjemmel. Ha valaki csak a emiljeinket olvasná vissza, egyáltalán nem értené, hogy miféle konfliktusok vannak közöttünk. Hogy mi a faszomon veszekszünk annyit.

Mert a levelek tényleg szeretetteljesek. Van benne dicséret, elismerés. Ha valami praktikus dologról van bennük szó, akkor azt intelligensen megbeszéljük. Szépen kérünk. Nincs vádaskodás. Feltéve, de meg nem engedve, hogy eszméletlenül Carrie Bradshaw-san fog hangzani: "Mi az, ami miatt képtelenek vagyunk az normális offline kommunikációra?"

Furcsa - vagy éppen nem furcsa - módon pont azokkal az emberekkel vagyok képtelen szemtől szemben kommunikálni, akikhez a legközelebb állok. Itt van például anyám, akivel lényegében csak telefonálni tudok. Hosszú telefonbeszélgetéseket folytatunk. Néha még arról is képes vagyok beszélni vele, hogy mit érzek, mik a problémáim. Személyesen nem igazán megy. Pedig sokat találkozunk (egy csomót segít gyerekezni), de ilyenkor annyira elsodornak a tevékenységek, hogy alig szólunk egymáshoz. Meg annyira ideges is vagyok több okból ilyenkor, hogy az nem segíti elő az értelmes beszélgetést. Marad a csodálatos és harmonikus telefonálás, amikor anyukám nyugiban cigire gyújthat anélkül, hogy a pofámba fújná a füstöt.

A pszichológusnál sokat beszélgettünk múltkor az anyámról. Onnan indult, hogy miért lehet az, hogy mindenkit ellökök magamtól, hogy senkiről nem hiszem el, hogy segíteni akar. (Egyfajta hipnotikus állapotban képes voltam visszamenni 3-4 éves koromba, és ott ellökni a saját felnőttkori énem kezét, aki meg akart vigasztalni, amikor egyedül sírtam éjszaka a szobámban.) Vagyis nem azt nem hiszem el, hogy segíteni akart - azt, hogy segíteni tud.

Anyám csupa jóindulat, egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy tudatos szinten jót akar nekem. De az a tapasztalatom az életben, hogy igazán nem tud segíteni. Megtanultam, hogy kár neki mondani a gondjaimat, mert nem ad releváns választ, lehetetlen, esetleges tanácsokkal szolgál. Sőt, még magát a problémát sem érzem "helyénvalónak", amikor el kell mondanom neki. Úgyhogy már vagy 25 éve nem nagyon mondok el neki semmit. Felszínes, technikai dolgokat persze igen. De lényegeseket nem.

Ugyanakkor iszonyú intenzív kapcsolatban vagyunk. Minden másnap találkozunk, minden nap többször beszélünk. A pszichológus szerint ez nem egészséges. Annyira belemászunk egymás életébe, annyira a másik ember is igyekszünk lenni egy személyben, hogy belehülyülünk. "Elmosódó énhatárok" - mondja a szakember. Valószínűleg anyámat a saját anyja rontotta el, "állította be rosszul" - mert mindig arról beszél, hogy ő bezzeg az anyukájával milyen szoros kapcsolatban volt, hogy ők "mindent megbeszéltek". Én meg érezzem rosszul magam.

Sohasem ismert nagyanyám feltehetőleg túlságosan felnőttnek kezelte anyámat kiskorában, elmondott neki olyan dolgokat (akár a saját szar házasságáról), amit egy gyereknek nem kéne. Rárakott olyan terheket, ami nem szabadott volna, rátámaszkodott akkor, amikor még gyenge volt ehhez. Anyámban így egy hibás kép alakult ki arról, hogy egy anya-lánya kapcsolatnak milyennek kéne lennie. A mi - ő is érzi, hogy nem annyira őszinte - kapcsolatunkat ezért duplán "helytelennek" látja: megbukott ő, mint anya, mert nem olyan, mint a saját anyja. Megbuktam én, mint lány, mert nem vagyok olyan, mint ő volt.

De a nagy kő tovább gördül, mert én is az anyámhoz hasonlítgatom magam, és mivel nem vagyok olyan, mint ő (nem vagyok egy önfeláldozó mártír), szarul érzem magam. Miközben kényszerítem magam ebbe a szerepbe, rosszul érzem magam benne, "rosszul áll" és ettől frusztrálódom, veszekszem, küzdök - és kész a szar házasság.

Mert - lényegre visszatérve - a férjemmel semmi bajunk sem lenne egymással, ha nem kellene néha találkozni. Hogyha nem lennének azok a rövid együttlétek, amiben csak fáradtság és kötelezettségek vannak. Csodálatosan elleveleznénk egymással. Adott esetben többet jelent nekem egy normális levél, mint egy emberi mondatváltásra alkalmatlan több órás vacsoráztatás-fürdetés-altatás, amikor itthon van.

Nem vagyunk kettesben, nincsenek közös dolgaink. Ugyanakkor van ez a fura beszámolási kényszerünk, hogy mindig elmondjuk a másiknak, hogy mivel telt a napunk, és már elmondáskor azt érezzük, hogy ez gyenge volt, kevés, hatékonytalan. Egy-egy elmosódó énhatárú, gyerekein keresztül élő anya, nyomoronc gyerekének kommunikációja. (#AnyaHibájaÉnNemTehetekSemmiről.)

Nem is tudom hirtelen, hogy nagyobb, vagy kisebb távolság kellene közénk. Egyrészt már most is szakadék van köztünk, amin tényszerűségek és beszámol(tat)sok függőhídján át közlekedünk. Másrészt vágyom arra, hogy ne másszunk bele egymásba, kicsit nagyobb szabadságunk legyen. Lépjünk hátrébb, nézzük a másikat messzebbről, objektívebben ("Innen úgy néz ki, mint egy ipari tanuló!!"). Könnyebb őt elviselni (ad absurdum szeretni), ha nincs a közelemben. A férjem koncepciójával semmi bajom. Olyan, mint az alvó gyerek. Távoli, szerethető, ártalmatlan.

Mondtam már ezt a Dowton Abbey-s idézetet? (Ha igen, akkor is mondom még egyszer, és most sem lesz pontos.) Ilyesmi: "A mi társadalmi osztályunkban nincs válás. Ha a házastársak között nem tökéletes az összhang, akkor előfordulhat, hogy sajnos nem tudnak majd annyit találkozni, amennyit szeretnének." Magyarul anya dobbant a báli szezonra a Riviérára, és / vagy apa megy vadászni Skóciába 4 hónapra. Nincs találkozás, nincs konfliktus.

A kis szobám, ami az én Riviérám lehetne, most félkészen áll (nem tudok vele egyedül haladni, vakolni kell, meg miafaszom). Vár, hogy elkezdődjön a szezon.

Egy csomó mindenre rá lehetett kattanni, amíg az embernek nem volt gyereke. Voltak úgynevezett hobbijaim. Csak a legbizarrabbakat. Mindenfélét kreatívkodtam. Egy csomót hímeztem. Gyönyörűeket. Ékszereket készítettem. Meg dekorációkat. (Nehéz elképzelni, nem?). Imádtam vele szöszölni. Rajzoltam, festettem, alkottam. Meg írtam. Verseket, novellákat.

Aztán jön egy olyan rész, amikor a pasizásban éltem ki a kreatív energiáimat. Meg volt, amikor mániákusan edzettem. Vagy mániákusan néptáncoltam és belevesztem abba a közösségbe, azokba az aktivitásokba - erről olvastam, erről beszéltem, erről gondolkodtam.

Sajnos van egy hajlamom a rákattanásra. Nem titok, hogy játékokra is nagyon rá tudok kattanni. IRL társasjátékokra is. De főleg a számítógépesekre. Most leginkább a közösségi dolgokat nyomom, mert azokat lehet pontszerűen csinálni, 10 percre, nem kell belesüllyedni órákra ahhoz, hogy élvezetet adjon.

De amikor még volt időm, akkor főleg az építgetős stratégiai dolgokat szerettem. (Nem lövöldöztem, meg nem autóversenyeztem - amihez reflexek kellenek, az abszolút hidegen hagy. Ügyetlen vagyok, nincs térlátásom, nem vagyok elég gyors. Nő vagyok, na.) Simcity, Colonization, a hőskorban, a Civilization minden kiadása. Settlers. (Most ennek az online változatát nyomom, már írtam is és el is pirultam.)

Egyrészt érzem és tudom, hogy ez a hiábavalóságok hiábavalósága. Nincs semmi termék, semmi látszat. Nem alkotsz, nem lesz több tőle a világ. Színtiszta fun. És én nagyon nehezen engedek meg bármiféle funt. Úgy lehet, hogyha csinálok közben valami hasznosat. Pl. vasalás közben lehet tévézni. Csak úgy tévézni nem lehet. (Gyerekkel lehet mesét nézni, mert az gyerekezés. Nézhetne már érdekesebb filmeket.) Szeretem a funt összevonni valamivel. Menjünk moziba, de barátokkal, és akkor az barátozás is. Csak úgy, egy film kedvéért nem megyünk. (Na, moziban se voltam már 2 éve.)

Szóval megvetem magam, de ezzel együtt szoktam nyomni ezt a vegytiszta időrablást. De muszáj. Néha muszáj teljesen hasztalanul tölteni az időt, mert az állandó hatékonyságtól kimerülök, kiborulok. És a játék csodálatos, mert nem csak szórakoztat, de biztonságban is érzem magam benne. Imádom azt a tökéletes kontrollhelyzetet, amibe ezek a játékok visznek, mindent én döntök el, mindent én oldok meg. Látványosan lehet javulni, fejlődni. Célokat tűz ki, amiket el lehet érni. És egyszerű. Mert ha nehéz is a fokozat, amin játszol, akkor is egy véges számú tényező által befolyásolt univerzum, amiben el lehet igazodni. Ki lehet tanulni, meg lehet fejteni. Annyival egyszerűbb, mint az élet, ahol minden váratlan, ijesztő, és sosem érzem azt, hogy igazán jobb lennék benne, vagy igazán elérnék valamit. Sok pici, értéktelen questet teljesítek apró jutalmakért, de nincs szintugrás.

Ezen gondolkoztam, amikor eszembe jutott a The Sims allegória. Megvan valakinek? Tudom, hogy lányos játék, meg babaház. De én nagyon szerettem. Egészen bele tudtam veszni. Lenyűgözött, hogy olyan, mint az élet, esznek, basznak, szarnak. Én vagyok Isten, aki jót akar nekik, alakítja a jellemüket, tanítja őket, teljesíti a vágyaikat.

Amit még nagyon szerettem benne, az az, hogy a karaktereknek volt 6 primer vágyuk, amiket ki kellett elégíteni, és akkor boldogak voltak. Ha nem kapott valamit arra a vágyra, akkor csökkenni kezdett a kielégítettségi szintje, és ha elért a minimálishoz, akkor lett valami gáz. OK, akartak enni.  Meg vécére menni. Meg fürdeni. Ezek egyszerűek voltak. Ha nem figyeltél ezekre oda, akkor maguk alá húgyoztak, vagy feltépték a hűtőajtót, és mindenféle nem tápláló szart nyomtak magukba. Az Energy alvástól jött vissza, szépen letettem őket időben, hogy reggelre frissek legyenek. A trükkösebbek a Fun és a Social voltak. Valahogy mindig a Fun volt a leggyengébb láncszem. Itt is a hasznosságra törekedtem, tanultak, dolgoztak, főztek, családoztak, és a Fun mindig lemaradt. Ilyenkor le kellett őket ültetni valami buta film elé, vagy gépezni, játszani. Nem volt más megoldás, mert különben bedurcultak, és nem csinálták, amit mondtam nekik.

Lássuk csak az én életemet. A pisi-kaki és a fürdés rész mondjuk, hogy 96%-os. (Néha nem tudok elmenni pisilni, mert ölik egymást, vagy várnom kell a fürdéssel, amíg elalszanak, de ez mondjuk belefér.) A Hunger már egy kicsit trükkösebb, mert kevesebbet eszem, mint szeretnék, és folyton éhes vagyok. Maximum feles töltéssel üzemelek, ez sosincs kielégítve. Energy - ne is beszéljünk róla. Mióta felnőtt vagyok, sosem aludtam annyit, amennyit szeretnék. Ez is olyan feles-háromnegyedes töltéssel megy. A Social ... Nos, a játékban ezt a család full ki tudja elégíteni, a barátok csak az előléptetések miatt kellenek. Kis túlzással. Másfelől az én Social igényeim nem nagyok. Nem vagyok antiszociális, de két-három baráti találkozás havonta, és akkor cserébe kibírom a családot. A Fun viszont tragédia. Mert az marad legutoljára. Mindig ott cidrizik a vörös sávban. Néha konkrétan nullára csökken, és akkor kezdek sírni.

Mivel az élet nem elég széles, valami mástól kell elvennem az időt, hogy jusson rá. Így fordulhat elő, hogy a legdrágább + legidőigényesebb Energyből veszem el. Kevesebbet alszom, nem pihenek. Anyám azt mondja, miért nem pihensz le egy órára, amíg nincsenek ott a gyerekek. Nem érti, hogy az Energym ugyan csak 50%-os, de muszáj töltenem a Funt, mert meghülyülök. Úgyhogy nem alszom, hanem tévézek. Vagy gépezek. Vagy olvasok. Valami kurva intenzív kell, mert gyorsan kell töltenem. Nincs rá sok idő. Úgyhogy a hímzést, az alkotást, az írást tegyük el, itt a nehéztüzérségre van szükség.

Most megyek, és elszakadok a valóságtól. Hogy aztán tudjak mosogatni.