Képzeljétek, lényegében kész a szoba. Meglett bele az ágy (na jó, egy matrac) - nem olyan, mint eredetileg akartam, de jobb így. Meglett bele a szekrény - nem olyan, mint eredetileg akartam, de így is jó. És meglett a funkciója is, bár nem az, amit neki szántam.

Most úgy állunk, hogy nem költözök szét a férjemmel. Most, hogy nagyjából visszaszereztük a saját szobánkat a gyerekektől, jól elvagyunk ott. Úgyis sokesélyes, hogy ki hol ébred, mert van mozgás éjszaka, de ez még belefér.

Még halomban állnak a dobozok a lomtár-szobában, kurvára rendet kéne rakni, belakni a szekrényeket, csak közben rendet is kéne vágni a sok felhalmozódott cucc között, és ehhez sem időm, se kedvem nincs. Átválogatni ruhákat, emlékeket, kibaszni azt, amire tuti soha többé semmi szükség nem lesz. Ez olyan tavaszi tevékenység lenne, nem? Télen az a dolgunk, hogy felhalmozzunk és belekucorodjunk. Tavasszal lehet dobálni. 

Csak olyan rossz érzés a tiszta, új szekrényekbe behajigálni a cuccokat, mint az amerikai filmekben az ajtónak álcázott gardróbba, hogy az viccesen a nyakába szakadjon annak, aki kinyitja. Ez olyan, mint piszkos testtel a tisztán húzott ágyba feküdni. Nem helyénvaló.

Nehéz volt ez a hónap. Eléggé maga alá temetett a munka. Persze ez csak ürügy, és sok minden faszságra volt időm, csak a blogra nem. Nem volt olyan a helyzet, hogy le tudjam írni. Sok hülyeség kavargott a fejemben, és - ahogy ezt kommentben is jeleztem - túl sokan ismernek személyesen, és kötik hozzám ezt a blogot ahhoz, hogy teljesen őszinte lehessek. Anélkül meg szart sem ér az egész.

Lehet kerülni a pasikat, meg a kapcsolatokat. A konkrét pasikat. A történéseket. Lehet kerülni, mint az anyámmal kerülök mindenféle őszinte beszélgetést jó 30 éve. Mindenféle technikai dologról lehet beszélni. Ki mikor hova megy, miket kell csinálni, kinek mi a dolga, más emberekkel mi történt. Csak arról nem, hogy mit érzünk. Arról semmiképpen. Őrülten veszélyes lenne.

Úgyhogy itt is beszélhetek ezekről a felszínes dolgokról. A szobáról. Meg hogy lett egy új telefonom. Annyit nyafogtam érte - nagyon drága volt, de ezt kértem szülinapomra, névnapomra, mikulásra, karácsonyra, meg mindenre egyszerre. A férjemtől. (Nem is a pénz része volt a gáz, mert meg tudtam volna venni magamnak, de már az is kétséges volt, hogy ENGEDI-E, hogy megvegyem magamnak. Merthogy kár belém, és úgysem tudok rá vigyázni, összetöröm, elvesztem. Mint egy gyerek.) Csodálatos, és gyönyörű, és imádom. A függésem új szintre lépett.

34 éves lettem. Közben. Csendesen. Semmi gond nincs a 34-gyel. Nem rosszabb, mint a 33. sőt. A 33-ban azért voltak erős mélypontok. Csúnyák. Előtte, 32, 31 30 évesen még csúnyábbak. Ez az első a harmincas éveim közül, amiről azt gondolom, hogy jó irányba haladok, valószínűleg az élet egyre jobb és élvezhetőbb lesz. Ha az elmúlt néhány hónapból kell extrapolálnom, így lesz. Lokális maximumon vagyunk.

Persze nem minden tejszínhab meg somlói galuska. Veszekszünk még mindig csúnyákat. Még mindig ki akarom vágni néha a rohadt kölköket az ablakon. De. Az orvos megmondta, hogy így lesz. A depresszió nem úgy múlik el, hogy hipp-hopp, hat a gyógyszer, már nem fáj az élet. Hanem lassan lesznek jó dolgok is az életben. Aztán egyre több. Aztán azt veszed észre, hogy több a jó dolog, mint a rossz. Hogy általában minden jó, csak néha rossz dolgok is történnek. Aztán, hogy ezek a rosszak mindig is történni fognak, és lehet őket a helyükön kezelni.

Az egyik barátom azt mondta, hogy nem vagyok már olyan érdekes. Amikor full depis voltam, vagdostam és vagdalkoztam, létező és nem létező határokat feszegettem. Amikor mocskosabban beszéltem, és kritikusabb voltam, karcosabb. Magammal, másokkal. Eltűntek a tüskéim, mint a nemesített virágnak, de eltűnt az illat is, és a vadvirágság tömörsége belőlem.

Én meg úgy vagyok vele, hogy... valószínűleg igen. Érdekesebb voltam? Bizonyára. Érdekes, mint a zsiráf az állatkertben. Elnézegeted, de otthonra nem kéne. Túlzás, meg nagyzolás, de kicsit olyan a dolog, mint amikor a világ nagy zsenijeire vagy művészeire gondolsz. Totális nyomorúság, elszigeteltség, lélekvesztés, bizonytalanság - és ebből fakad az alkotás. Izgalmasak? Tehetségesek? Termékenyek? Igen. Boldogok? Kuuurvára nem.

És mivel csak ez az egy életem van, és sosem leszek se Oscar Wilde, se Van Gogh, se Chopen, se Woody Allen, mert ahhoz kevés vagyok, akkor mi a fasznak kínzom magam? Hogyha minden önsorsrontással is csak középszerű lehetek, akkor megéri ezt az egy életet kétségbeesésben tölteni? Kuuuurvára nem.

Várom, hogy vége legyen ennek a évnek. Szeretnék vidáman pontot tenni a végére. Túl lenni a karácsonyi kötelező körökön, az óvodai szüneten. Asszisztálni a gyerekek boldogságához, ami persze meglesz, hiánytalanul. Szeretnék visszatérni a rendes munkás hétköznapokhoz.