Nagyon jó a pszichológusom. (Nem, nem ő a 'kandúr', mielőtt megkérdezed. Ez business.) Olyan dolgokra világított rá, amivel küzdöttem már elég régóta, és nem láttam, hogyan és miért alakult ki. Elfogyasztottam 4-5 közepesen nagy nevet, de idáig senkivel sem jutottam. Mondom konkrétan: mi történt 8-9 éves koromban, amikor egyik pillanatról a másikra meghíztam, tüskés és ellenséges lettem, és a kiváló viszonyom a korombeli kisfiúkkal - helyrehozhatatlanul? - megromlott.
Mindenféle ocsmány traumára próbáltak az elődei rábeszélni. Hogy biztos volt valami. Valami nagy törés (az erőszaktól kezdve minden). Hiába mondtam, hogy nem volt semmi konkrét. (Vagy ha volt, olyan mélyre elástam, hogy nem tudom előszedni. De valószínűbb, hogy nem volt, mert az életem nem egy Jerry Bruckheimer sorozat.)
Azt mondta, van egy elmélet, miszerint az anyák (az én anyám), a lányaikat egy bizonyos koron túl elkezdik női vetélytársnak tekinteni. Az engedelmesebb fajta kislányok is (főleg az elsőszülöttek, mint én) pedig meg akarnak felelni anyjuk igényének, és "megcsúnyítják magukat". A legjellemzőbb, hogy meghíznak (erre létezik egy olyan fogalom, hogy "anyaháj"). A háttérben legtöbbször az áll, hogy az anya nem tudja megélni saját nőiességét, úgy érzi, már nem vonzó, és ezt vetíti ki a gyerekre (öntudatlanul, nyilván).
(El is neveztem Hófehérke-szindrómának. Megvan a sztori? A gonosz királynő a legszebb, de amint Hófehérke kezd felnőni, túlragyogja. Először megpróbálja "rongyokban járatni", de ez kevés. Na, akkor akarja megöletni a vadásszal. Szív kivágása? Hm?)
Én óvodás koromban gyönyörű kislány voltam. Olyan igazi, babaszerű, kék szemű, szőke fürtös - megálltak az utcán, hogy megnézzenek, képeslapokra kerültem a nyaralóhelyünkön. És harmadikos koromra egy szörnyeteg lettem. Nem csak külsőleg. Nem tudom, mi indította be a másikat, de azt tippelem, hogy a figyelemhez és méltatáshoz szokott kislány nem tudott mit kezdeni a megcsúnyulásával, és morcos lett, meg mogorva.
Tudjátok, mi a csodálatos ebben? It makes perfect sense. Anyám, meg a nőiesség, az három különböző dolog. Gondolkoztam azon, hogy ez csak azért van, mert anyaként nézek rá, de nem. Nézem a fiatalkori fotóit. Az esküvőt. Mintha azon igyekezne, hogy ne legyen szép. Megkockáztatom, hogy nem egy nagyon szép nő eredendően. Csinos alakja volt, amíg el nem baszta, de az arca elég kemény. (Mindig is gyűlölte az orrát.)
Menjünk vissza odáig, hogy a szadista apja fiút akart. Nem csak olyan "apa persze fiút akar, hogy vigyék tovább a nevét", hanem hisztérikusan fiút akart. Nagyapa maga egy jómódban élő délvidéki magyar család tizenvalahanyadik gyereke volt. Az összes többi lány. Addig próbálkoztak a szülei. Képzeljétek csak el. Adva van tehát egy kiskirály, egy agyondédelgetett félisten, akit átbasznak a határon a világháború után anyaországi rokonokhoz, hogy bármi esélye legyen az életben. Talál egy feleséget, aki kellően gyenge és törékeny, akit uralni tud. Amikor anyám megszületik, és nincs fütyije, nagyapám kiborul. Második névként a nagyapám nevének fiúváltozatát kapja. Hogy valami legyen. Sovány vigasz. Egész életükben nem találják meg a hangot. Anyám teljesen anyás, és ostorozza magát, amiért nem tudja szeretni azt a férfit, aki elutasítja.
(A következő gyerek szintén lány, de valahogy neki papa megbocsátja ezt a hiányosságot. Ő egy igazi tomboy. Összetöri anyám babáit, megfogja kézzel a kaktuszt. Ő a papa lánya. Szépen el vannak osztva. Aztán már tragikusan megromlik a házasságuk, de valahogy mégis becsúszik még egy terhesség. Papa abortuszra küldi a nagyanyámat. Nem sikerül, vagy nem is csináltatja meg a műtétet, nem tudom. Papa üvölt vele, hogy még egy nyomorult kaparást sem tud megcsináltatni rendesen. A baba később elmegy. Kisfiú lett volna.)
Hogy lett volna az anyámból normális nő, de komolyan?
Elég keveset ismertem a nagyapám. 10 körül lehettem, amikor meghalt. Sosem szerettem, mindig eléggé féltem tőle. Így visszagondolva anyám is félt tőle. Még 40 évesen is. Látom az arcán a stresszt, mikor nagyapát várjuk vasárnap ebédre, be van kapcsolva a Kossuth Rádió, és megy a "jó ebédhez szól a nóta", pedig mindahányan gyűlöljük, de papa szereti. Tartunk otthon Bonbon Meggyet, mer papa szereti. És papa jön, ijesztő, öltönyös-nyakkendős ember, apró, zömök, megmozdíthatatlan. Ritkán mosolyog, és olyankor látni is, hogy erre nincs berendezve az arca. Nem természetes.
Szóval igen, itt tartunk. Eljutottam oda, hogy leemeltem a piedesztálról anyámat. Egy darabig haragudtam rá. Most már megbocsátottam, vagy elengedtem ezt a haragot. Látom a gyarlóságát, de látom a helyzet determináltságát is. Most azon dolgozom, hogy ne gyűlöljem a nagyapámat. (És a nagyanyámat sem, de ez már egy másik történet.)
Hála Istennek, hogy nincs lányom.
