Egész jól haladok a kis életemmel mostanában.

Főleg a gyerekekkel.

Tudom, hogy ki fogtok röhögni, de én nem nagyon voltam eddig egyedül a srácokkal. Vagy voltunk valahol, vagy a szüleimnél vagyunk, vagy valaki itt van velem. Féltenek. Meg féltik a gyerekeket is. Mi van, ha kiborulok. Láttak nagyon rossz állapotban, és nem tudják elengedni azt a képet.

Anyám - a maga sok tekintetben rossz, elnyomó, passzív-agresszív módján - nagyon szeret. Nem ő tehet róla, hogy nem tud feltétlenül jól szeretni. A jóindulatát nem vonom kétségbe. Azt viszont utálom, hogy diktálja belém azt az érzést, hogy "nem tudod megcsinálni". Nem vagy elég jól. Nem vagy elég JÓ.

Az anyám nagyon erősen hisz abban, hogy a munkában (anno a tanulásban) nagyon is jó vagyok. Meg tudom csinálni, akármilyen nehéz, akármilyen gyorsan kell. Erre nevelt. (Te csak tanulj, nem kell takarítani, nem kell barátkozni, ezek mind nem fontos dolgok. Mindent alád teszek, csak tanulj / dolgozz. Csináld a dolgod. Csináld azt, ami fontos.)

De anyaként egyáltalán nem bízik bennem. Nem tudsz elhozni két gyereket a két helyről délután. Nem tudsz kettőre figyelni. Nem egyemberes gyerekek, külön-külön sem. Nem tudsz két gyerekkel egyensúlyozni.

Tulajdonképpen igaz, mert a délutánok akkor is nagyon nehezek, ha két felnőtt jut a két gyerekre. Ketten kétfelé rohangálnak, ha nem egy térben vannak, nem tudsz rájuk figyelni. Ha igen, megölik egymást. Ez is egy szcenárió.

Ugyanakkor anyu betegsége, meg a kórházas kaland egy csomó mindenre ráébresztett. Vagy legalábbis kirántott abból a természetesnek vélt állapotból, amiben voltunk. Hogy ez az összeragadás, ez az álnagycsalád, ez normális. Nem az a baj, hogy segítenek. Hanem az, hogy devalválnak. Nem az én kezemben van a kontroll. A feladatokkal együtt a döntéseket is átveszik. Márpedig ez az én családom. Az én otthonom. És a lehető legkedvesebben, de vissza kell utasítanom azt, hogy gyerekszerepen tartsanak.

Úgyhogy valamikor múlt héten egyik nap azt mondtam: köszönöm, nem kell segítség. El szeretném hozni a gyerekeket délután az oviból és a napköziből. Egyedül. Velük akarok lenni egész délután. Egyedül. Szórakoztatni. Játszani velük. Közben a feltétlenül szükséges dolgokat megcsinálni a háztartásban. Vacsorát csinálni. Várni haza az apjukat. Hadd próbáljam ki! Hogy lássam, meg tudom-e csinálni.

És tudjátok mit? Meg tudtam. Sok szempontból nyugisabb délutánunk volt, mint amikor itt nyüzsög valamelyik nagyszülő. Jó idő volt, bő fél órát sétáltunk a parkban, ami önmagában horror, mert még falak sincsenek, hogy megállítsák őket. De megbeszéltem velük, hogy szót kell fogadni, csak felváltva tudnak hintázni, egy helyen kell lennünk. És megértették. Nem álltak vigyázzállásban, jól érezték magukat. De nem pörögtek túl.

Délután békésen elszórakoztunk a gyerekszobában, rajzoltunk, olvastunk, zenét hallgattunk. Csak minimálisat számítógépeztünk meg tévéztünk (pedig vész esetén azzal órákig ellennének, az egy olyan jó alacsony energiaszintű, pihentető foglalatosság a felnőttnek).

Az volt a titok, hogy iszonyú nyugodt voltam, és türelmes. Nem emeltem fel a hangom. Ha konfliktus volt, el tudtam simítani.

A gyerekeket mintha kicserélték volna. Kiegyensúlyozottak voltak, nem hisztiztek. Jól éreztük magunkat, mind a hárman.

A gyerekek kis tükrök. Többségében arra reagálnak, ami körülöttük zajlik (nyilván a fiziológiás dolgaik, hogy fáj valamijük, fáradtak, betegek, befolyásol). Ha én nyugodt vagyok, ha én nem húzom fel magam, ők is azok.

Az ellenkező eset persze sokkal látványosabb - amikor én kiborulok, ők még jobban kiborulnak. Ha én üvöltök, ők is üvöltenek.

Ez még nem a nagy truváj része. Ez tudtam. Azt nem tudtam, hogy csinálom én ezt meg. Hogy nem borulok ki? Vagy, ha tartom magam, akkor mennyire kell irtózatos önkontrollt gyakorolnom? Mennyire kell összeszorítanom a fogam? Meddig bírom összeszorított foggal?

Csak úgy lehet, hogyha ez a nyugis állapot, ez a klasszikus anya-mode viszonylag természetesen adódik, nem kell erőltetni. Mert egy óra az erőltetett jókedvből és fogvicsorgatós nyugalomtól, és erkélynek megyek.

Ez volt az előrelépés. Hogy nem kellett küzdenem. Átállítottam valamit a fejemben. De komolyan. Mint valami kapcsolót. A "Kék madár" megvan? Tyltyl elfordítja a gyémántot, és minden megváltozik. Ugyanaz a tér, de minden más. Mindent máshogyan látsz. Vagy mondok más popkulturális utalást: felállni az asztalra. Ó, kapitány, kapitányom!

Azóta megcsináltam még egyszer. Tök egyedül a kettővel. Szóval nem egyszeri eset volt.

Aláírom, hogy ez tök röhejes lehet azoknak, akiknél ez a normális. Sőt, mellette még nyaljam is ki a lakást és csináljak meleg vacsorát. (Stepford wife much?) De nálam ez kurva nagy szó, és vállon lehet veregetni.

(Csak úgy megemlítem, hogy én nem itthon szottyadok napközben, hanem dolgozok, néha este, éjszaka is. Nem sokkal kevesebbet, mint az apjuk. És a háztartást 90%-ban én viszem. Ebben legalább átlagosak vagyunk...)

Tudjátok, meddig ment jól mindkét alkalommal? Amíg haza nem jött a férjem. Egyrészt azért, mert alapból idegesít. De általában feszülten és fáradtan jön haza. A srácokkal még tartja magát, de velem udvariatlan, dühös. Rám dobja azt, ami napközben éri.

Én azt gondolom, hogy de jó, végre itt a segítség, leülhetek egy percre, vagy akár csak elmosogathatok, elpakolhatok. De csak még egy feladatot kapok.

Néha, nagyon néha, ha a csillagok együtt állnak, azért tudom azt érezni, hogy a férjem az én csapatomat erősíteni. Hogy nem én és a három "fiú" állunk szemben, hanem a szülők és a gyerekek meccse ez, ez a két platform, ahogy normális is lenne.

Azért összességében bizakodó vagyok. Az idő nekünk dolgozik. A srácok egyre jobb fejek. Én egyre jobb fej vagyok.

A pszichológusom a múltkor azt mondta, milyen szerencsések ezek a gyerekek, hogy én vagyok az anyjuk. Ahogy beszélek róluk, ahogy a problémáikat kezelem, ahogy bele tudok gondolni a helyzetükbe. Én már megszoktam, hogy úgy gondolok magamra, mint szar anyára. De most ott motoszkál bennem, hogy talán nem vagyok szar. Talán elég jó vagyok. Talán - uram bocsá' - jobb vagyok, mint amilyen anya nekem jutott. Megértőbb, türelmesebb, involváltabb. Lazább. Empatikusabb. Elengedőbb. Következetesebb.

Nem kizárt, hogy így van. Vagy így lesz.

Most már csak jobb feleségnek kell lennem. De ezen még dolgozom.