Ahogy korábban is írtam a tabuimról - nekem a fiatalabb srác mindig is komoly tabu volt. Soha nem volt fiatalabb pasim. Hónapokkal fiatalabb sem. Ez egy akkora görcs volt bennem már egész tinikoromban, hogy 13 évesen képes voltam lebeszélni magam egy srácról, akibe tejesen bele voltam zúgva, mert kiderült, hogy vagy 2 héttel fiatalabb, mint én.

Hazudok, mert egyszer-kétszer volt ilyen részeg csókolózásom ismerős, nálam 1-2 évvel fiatalabb 'kisfiúkkal' (pedig volt köztük veszett jóképű is), de utána mindig azt a mocskos, "tejóégmicsináltam", vérfertőzés ízt éreztem a számban. A vérfertőző résznek persze nincs semmi értelme, de mégis ezt éreztem. (Megvan a 'Vissza a jövőbe' jelenet, amikor Lorraine lesmárolja a saját jövendőbeli fiát, Marty-t? Valami ilyesmit mond: "Megcsókoltalak, de mintha nem te lettél volna, hanem a testvérem." Na, pontosan így éreztem magam a fiatalabb srácokkal.)

Most kezdem összerakni magamban, hogy miért lehet ez az érzés. És csak az öcsémmel való viszonyomhoz tudok visszamenni. Segített az a bizonyos hipnotikus cucc is a terápián - mert nem csak az derült ki belőle, hogy egyedül vagyok és félek, hanem hogy azért nem mehetek át az anyukámhoz, mert ott van az öcsém. Valaki elvette a helyemet.

A pszichológus azt mondja, a testvérek természetes szövetségesek. Én ezzel szemben pont azt érzem, hogy természetes ellenségek: ha egészen archaikus akarok lenni, ugyanazért a táplálékért, figyelemért versengünk, az egyikünk élete a másik halálát jelentheti. Ha két kis kondorkeselyű kel ki véletlenül egy évben, az egyik elpusztítja a másikat, mert ketten nem tudnak felnőni. Keselyűtörvények.

Mi a tesómmal mindig is riválisok voltunk - öltük egymást, átvitt értelemben és konkrétan is. Bántott, szekált, csúfolt, fricskázott, csikizett (uramisten, a csikizésről még mindig vannak rémálmaim, nem viccelek). Biztos én is bántottam, ahogy tudtam, de ez nem maradt meg olyan élénken bennem nyilván, mint a saját sérelmeim. Kaptuk is anyánktól, hogy milyen rossz testvérek vagyunk, bezzeg az ezmegazék hogy szeretik egymást. Hát, ez nem sokat segített (anyám micsoda elképesztően gyenge pedagógus volt néha!).

Mára... nem is tudom... beállt valamiféle egyensúly. Kamaszkorunkban már egész király volt. Néha még beszélgettünk is. De összességében távol tartottuk magunkat egymástól, és amikor elköltöztünk otthonról, ki-ki a maga útjára indult, és kb. csak családi ebédeken találkozunk.

Nagyon szeretem. Nem vagyunk napi kapcsolatban, de bármikor, amikor komoly bajban voltam, akkor ott volt, és segített. A maga mogorva és szarkasztikus módján. Ha pénz kellett, ha költözni kellett. Ha engem bárki bánt, azt szét akarja tépni. (A férjemet is egy párszor akarta.)

Ezzel összefüggésben, vagy ettől függetlenül úgy érzem, van bennem valami komoly elintézetlen business a férfiakkal, és különösen a fiatalabb férfiakkal kapcsolatban. Valamit az élet meg akar tanítani, és az utamba dobja ezeket a srácokat, amiből nekem épülnöm kellene. Vagy megértenem valamit.

Azelőtt nem igazán vettem a fiatalabb korosztályt emberszámba. Kis idegesítő mócsingok, akik még pelenkát hordanak. Amikor egyetemista voltam, nem érdekeltek a gimisek. Amikor már dolgoztam, nem ácsingóztam 20 évesek után. Amikor már komoly párkapcsolatot kerestem, szóba sem került, hogy fiatalabb legyen a srác, hiszen a pasik eleve később érnek, és ugyan mit kezdenék én egy 25 évessel?

De eltelt az idő, és azt veszem észre, hogy a nálam fiatalabb pasik bizony beértek. Már nem ovisok. Wow, ijesztő, de a 30-as pasik egy jelentős része nálam fiatalabb. Baszki. Intellektussal, élettapasztalattal. Szakmai sikerekkel. Én ott voltam elakadva, hogy ezek még nem ivarérettek. Hát, kurvára azok. Vannak gondolataik. Humoruk. Adott esetben érző lények. Egészen olyanok, mint a ... felnőttek. Mint én. Pariban vagyunk.

Van most valami történés az életemben, amiről nem tudok írni. (Semmi testnedvcserével kapcsolatosra ne gondoljatok.) Túl friss, túl erős, túl intim. Ezért is voltam hosszabb ideig kussban. Mindig belekezdtem, aztán kitöröltem. Baromság. És - sorry to say, but - nem tartozik rátok. Viszont annyira tele van vele a fejem és a szívem, hogy nem tudok tőle elvonatkoztatni.

De a bottom line, hogy van két kisfiú, akiknek életet adtam, és most már össze vagyunk kötve, amíg valamelyikünk meg nem hal. És ha nekem meg kell tanulnom valamit a férfiakról ahhoz, hogy őket érzelmileg annyira közel tudjam engedni magamhoz, amennyire kellene, akkor megtanulom. Valahogy. Nem akarom, hogy rajtuk keresztül kelljen megtanulnom. Azt akarom, hogy minél hamarabb rend legyen. Hogy megértsem, hogy mi a dolgom ezzel.