Szóval "tényeket" akartok? Nincs semmi. Tényleg nincs semmi. Lassú, finom mozdulatokkal csapkodás van csak, épp hogy fennmaradjunk a víz tetején, de nem megyünk sehova. Pillanatnyilag ez nem olyan vészes. Lehetne rosszabb.

Ez a hetem ember feletti teljesítményt kívánt - olyan feladatot csináltam meg 3 nap alatt, amire normális esetben minimum egy hét áll rendelkezésre. Mégis ki csinál meg ilyet rajtam kívül? Ebben a szakmában ezen a színvonalon kb. még 5 ember ebben az országban. Vagy annyi sem. Van ez a mondás, hogy "nem tudtam, hogy lehetetlen, úgyhogy megcsináltam". Na, én tudtam, hogy lehetetlen, és így is megcsináltam. Mekkora kielégülés ez nekem? Annyira nem is nagy. Már-már el is várom magamtól az ilyesmit. Olyan ez, mint a drog. Egyre több kell, egyre jobban kell ahhoz, hogy érezzem a hatását.

A futással is így voltam: minden nap többet, gyorsabban, jobb állapotban futni. És igen, túl gyorsan, túl sokat akarok. Aztán csodálkozom, hogy lerokkanok. (Nem, igazából nem csodálkozom.)

Jönnek építeni a gardróbom! Ennek igazán, szívem mélyéből örülök! Mindjárt itt vannak, kibontják a régi ocsmit, és csinálják a szép újat. Imádok kidobálni haszontalan dolgokat. A pszichológus srác szerint ez jó. Képes vagyok elengedni. Aki gyűjtöget, és ragaszkodik, az nem tud továbblépni. Nyilván ennek is vannak fokozatai, nem lehet mindentől megszabadulni, mert akkor mibe kapaszkodnak a gyökerek? De régi, divatjamúlt ruhákat, amit már 4 éve nem vettem fel, minek őrizgessek?

Találjátok ki, ki az, aki őrizget nálunk. Igen, a férjem. Minden lószart elpakol, hogy "egyszer jó lesz majd valamire". Annyi papírdobozunk van mindenféle méretben és minőségben, hogy belefulladunk. (Suttyomban kidobtam a felét a múltkor, észre sem vette.) Hogyha egy kisebb falut kéne elköltöztetnünk, vagy egy focipályát leterítenünk födémfestéshez, akkor is lenne elég kartonunk. Apró, pici fadarabok, leeső bútorlapok, maradék laminált parketta. Rongyok. Lukas alsónadrágok, zoknik, kinyúlt pólók ("alváshoz jó lesz, vagy a telekre").

Én meg valami nagy nagy tüzet szeretnék rakni belőle. Ráhányni mindent, mint antik, ócska... Tudjátok. Én tudnék mellette melegedni. Kiszedni belőle mindent, amit még lehet. Ha mást nem, a meleget. Ha mást nem, azt az 500 forintot, amiét kapok a régi, kifogyott télikabátomért. És az örömet, hogy valakinek jó lesz, és hordja. Neki új lesz, meg élmény. Nekem pedig egy letett teher.

Vannak persze dolgok, amiket én is elteszek. Gyerekkoromban nagy gyűjtögető voltam én is, borzasztóan ragaszkodtam a tárgyaimhoz. Nem tudom, mikor múlt el. Talán kamaszkoromban. Minden évben átrakodom a régi dobozaimat, és mindig van valami, amire azt mondom, hogy ez nem állta ki az idő próbáját. És az megy. Egyre kisebbek a dobozok. Illetve a közben felhalmozott elraknivalók kitöltik a helyeket.

Mi az, amit még őrzök, ami értéktelen, magam miatt? (Most az értékes, következő generációnak tényleg használható játékokat, könyveket ne vegyük ide, vagy az alig használt gyerekruhákat. De ezek úgyis a szüleimnél laknak, várva, hogy a kölkök a családban beléjük nőjenek.) Van két emlékkönyvem általános iskolából. Egy banáncímke gyűjtemény. Osztályképek. 3 naplóm tini koromból. (Csak a röhögés végett olvasom őket, hogyha a kezembe kerülnek.) Néhány néptáncos relikvia (de ezekből mindig szelektálok), emlékezetes koncertek jegyei, pár backstage-pass. A kézzel írt (kézzel, b+!) sárga papírra kidolgozott tételeim. Egy csomó egyetemi anyag (Ezek még várják, hogy szelektálódjanak. Még csak 10 éve, hogy feléjük se nézek. De olyan szépek.) Jó, OK, egy pár dolgot én is megtartok.

Ez egy komoly különbség köztünk (a rengeteg közül) a férjemmel. Én érzelmi alapon tárazok. Ő semmi ilyet nem rak el. Viszont 5 évre visszamenőleg tárolja a blokkokat, meg minden olyan vacakot, amire még praktikusan szükség lehet. Ez nem egy nagy meglepetés, egy egyszerű Mars-Vénusz konfliktus. Miközben igazából nem fognak kelleni nekünk ezek a dolgok. De biztonságot ad, hogy tudjuk, hogy ott van.

Az egyensúly a nehéz: kidobni azt, amit ki kell, és megtartani, amit meg kell. És az ember néha elkövet alfa és béta típusú hibákat (megtart valamit, amit ki kéne dobni, vagy kihajítja azt, amit tartogatni kéne). De összességében azt hiszem, jól csinálom.