Tudjátok, hogy egész jól nézek ki? Határtalan önértékelési zavaraim, önbecsülési hullámzásaim közepette kezdtem elhinni, hogy nem vagyok egy szörnyeteg? (Külsőleg, na.) Néha bezuhanok persze a szokott vermembe, ha meglátom az erős lámpafénynél szaunába igyekvés közben a narancsbőröm combom és a löttyedt hasam. De a megfelelő ruhákban már egész vállalható vagyok. Akár csinos. Mínusz 13-14 kiló körül tartok. És kifejezetten izmos vagyok - talán ennyire sosem voltam.
Tudom, hogy ebben az országban nem sikk felvállalni, hogy valamiben jók vagyunk. Hogy valamire büszkék vagyunk. Hogy valamit elértünk, saját erőből. Ezen az elegáns ember majdhogynem szégyenkedik. Mert csak a parasztok vannak magukkal nagyra, az nem való. De én most azt mondom, hogy kurva jó vagyok. Sok munkám van benne. Sok lemondás, sok magammal szembeni erőszak. És eljutottam egy olyan pontra, ahol az edzés már nem büntetés, hanem jutalom, élvezet. Valamire, amire vágyok időt szakítani, és elszomorít, ha nem tehetem. Regisztráltam egy fitness oldalon, olyasmi, mint a fácse, csak tematikus. Csodásan inspiráló. Kapok egy csomó biztatást. Megosztom az eredményeimet. Tökjó.
Nem nézek úgy ki, mint az érettségin (thank god, bár az a szemöldök lassan megint divatba jön), nem nézek úgy ki, mint a diplomaosztón (egy kiélt, fáradt, szomorú gebe). Nem nézek úgy ki, mint az esküvőn (10 kilóval kevesebb, mint most, de löttyedt, ruhaméretben alig kisebb). Még mindig az edzőterem látogatóinak a kevésbé vonzó felébe tartozom. DE. Úgy érzem, hogy jól nézek ki. És - megengedve, hogy full coelhizmus - kb. csak ez számít. Magabiztos vagyok. Legtöbbször. Emelt fővel megyek az utcán. És igyekszem nem olyan arccal, mint aki szarba harapott.
Ha egy adag erőfeszítést teszek a kinézetembe (ruha, smink), akkor megkockáztatom, hogy a férfiak egy komoly részének bejövök. És tudjuk, hogy ezt az érzést imádom. Minél jobban élvezem, annál jobb a kedvem, több az energiám. És ettől még vonzóbb vagyok. Egy pozitív spirál. Mekkora királyság!
Kapok egy csomó figyelmet. Férfiaktól. A mondvacsinált okokkal rám író és kávézni hívó régi kollégáktól kezdve 10 éve nem látott sporttársakig. Nem megyek tovább ezeken az utakon. Egy kicsit szórakoztatom magam. Elflörtölgetek, szinte láthatatlanul. Aztán hagyom. Vagyis nem erőltetem, nem gördítem tovább, a másiknak meg elfogy a mersze, vagy a libidója. És ez így rendben van. Nem vágyom többre. Appreciation whore vagyok, vállalom.
Talán már írtam erről, de én tulajdonképpen nem arra vágyom, hogy lefeküdjek más pasikkal. Arra vágyom, hogy az illető vágyjon rám. Elemi erővel. Úgy, hogy gondolkodni se tudjon. Bolonduljon meg. Az én kielégülésemhez az aktusnak meg sem kell történnie. Ez egy ilyen házasság- és hűségbarát villámhárító. Levezeti a feszültséget a földbe.
Tudjátok, néha már akár boldog is vagyok. Nem túlzás ezt a szót használni. Nem emlékszem nagyon ilyen igazán boldog időszakra korábbról - legalábbis nem tartottak nagyon sokáig. És legtöbbször hisztérikus, kontrollálatlan helyzetek voltak. Nagy, szerelemnek hitt fellángolások. Munkahelyi sikerek rövid ideig tartó eufóriája. De most elégedett vagyok. A világ jó irányba halad. Lassan, megfontoltan, de halad. Mirri jobban teljesít.
