Nem tudom, mit csináljak veletek :)

Ha leírok valami igazán őszintét, arra semmit nem kapok vissza. Legyen férj, meg pasik, meg konfliktus, és akkor eszitek. Whatever.

Azon a feladaton gondolkodom, amit a pszichológus adott házi feladatnak még korábban. Hogy olyan helyzetekben, amikor valami rosszat mondanék saját magamra (hülye vagyok, ronda vagyok, alkalmatlan vagyok), erővel fordítsam meg a gondolatot, és mondjam azt, hogy NEM, nem vagyok hülye, nem vagyok alkalmatlan, teljesen jól csinálom! Belenézek a tükörbe, és visszakézből azt mondom magamnak: ronda vagy, kövér vagy, nagy a hasad, öreg az arcod. És megfordítom: NEM, csinos vagy, q jó izmos lábad van és szép a hajad!

És mivel overachiever vagyok, van, hogy néha meg tudom azt csinálni, hogy MÉG MIELŐTT rondákat mondanék magamra, ki is hagyom ezt a fázist, és rögtön a jókat mondom. Mintha magamnak találtam volna fel az agykontrollt :)

De hogy ez mennyire pótolja a másoktól kapott kedvességet - ebben még van mit fejlődnöm.

Az a baj, hogy rá vagyok utalva a visszajelzésekre. Ezt már írtam korábban - nemrég olvastam vissza pont ezt a részt - hogy mániákusan függök más emberek kinyilvánított véleményétől. Ha nem hallom, hogy szép vagyok, okos vagyok, stb. akkor nem bírom elhinni. És hiába mondogatom saját magamnak, az nem ugyanaz. Egy lépésre vagyunk a lelki maszturbálástól, nem? Ha más nem csinálja nekem, akkor csinálom magamnak. De az nem ugyanolyan.

Elképzelhető, hogy továbbmegyek az allegóriával, és eljutok oda, ahova a szexben? Hogy már csak úgy jó, ha magamnak csinálom? Más már nem tud hozzám úgy nyúlni, ahogy nekem jó. Maximum nézhetik, és ez nekik lehet érdekes, élvezetes. De nem szállhatnak be, nem adhatnak. Nem olyat, ami igazán jólesne.

Milyen egyszerű lenne, ha a lelkem is így működne. Ki lehetne szerkeszteni a többieket. Nem függni tőlük.

A szexuális önellátás mintájára érzelmi önellátás. A pszichológusom szerintem ezt próbálja. Nem halat ad az éhezőnek, hanem megtanítja halászni.

De ettől (még?) messze vagyok. Egyelőre függök, és így nagyon nehéz. Az érzelmi egyensúlyom egy dugó nélküli kádra hasonlít, amiből alul süvít kifelé a jóérzés, és felül folyton tölteni kell. És akkor tudok vacogás nélkül ülni a kádban, hogyha jó forró visszajelzések csorognak be, rendszeresen. És az is előfordul, hogy hideg víz folyik be, Istenem, de hányszor. Vagy - ha már itt tartunk - hidegnek érzem azt a vizet, ami befolyik. Nem is tudom, hogy rosszabb ülni a kádban - hogyha üres, vagy ha hideg.

Az a baj, hogy az emberek - a férfiak, mondjuk ki - nem így vannak kalibrálva. Nem jön belőlük vég nélkül a kedvesség, a figyelem. És ezt nem is fair elvárni tőlük.

A férjemmel már egész jól tudom ezt játszani. Ki tudom belőle hozni, kényszeríteni a bókokat - valahogy ügyesen. Félig viccesen. Kicsit kevésbé bénán, mintha megkérdezném, hogy "csinos vagyok?" (Bár ez is előfordul.) Például mondjuk rendbe rakok valamit, kitakarítom a konyhát, végére érek valami nagyon nemszeretem házimunkának, és azt mondom: "Igazán olyan egy rendes kis feleséged van!". Vagy ügyesen abszolválok valami gyerekekkel kapcsolatos dolgot, elérem, hogy nyugi legyen, örüljenek és ne öljék egymást. "Ez most elég jó anyukaság volt, nem?". Vagy: " Nézd, azért elég királyul áll ez a szűk nadrág, nem semmi fenekem van." És ilyenkor mosolyog és azt mondja, igen, persze, nagyon ügyes vagy, csinos vagy.

Jaj, de lúzerség. De akkor is ez működik, ez tölt.

Miért nem értik a pasik, hogy ilyen kedves félmondatokkal egy csomó szar helyzetnek ki lehet húzni a méregfogát? Mert ezt nem csak én igénylem, nem hiszem el, hogy csak én. Néha meg lehet a másikat dicsérni.

(Apám jut eszembe, lehet, hogy ezt már mondtam, de nem olyan rég egy családi ebéden azt találta mondani, hogy azért nem mondott nekünk sok pozitívat gyerekkorunkban, mert nem szabad a gyereket túl sokat dicsérni, elbízza magát. Fel voltam háborodva. Mosolyogtam rajta, de belül sírtam. SEMMIT, semmi mást nem szabad csinálni, csak dicsérni. Ki dicsérje, ha nem a szülei? No, máris látszik, hogy miért ér a férfiak dicsérete olyan q sokat nekem. Miért van ekkora luk ott, ahol ennek kéne lennie.)

Tudjátok, mi van? Azóta nagyon figyelek arra, hogy én is dicsérjem. Őt. A férjet. Ne csak cseszegessem, hogy ez sem csinálta jól, azt is elrontotta. Karácsonyi sütiket gyártottam a konyhában, a nagyfiam elunta, és az öccsével együtt az apját fárasztotta vagy 40 percig. És nálunk a két kisfiú egy térben potenciális idegösszeomlás. A férj mégis abszolválta valahogy. Amikor kész voltam és bementem a gyerekszobába, nyugiban építőkockázott az egyikkel, a másik meg mesekönyvet nézett az ágyon. "Igazán olyan ügyes, jó kis apuka vagy!". Ennyi kellett. "Te vagy a szuper háziasszony, hogy megcsináltad a sütikat!".

Nyálas? Igen. Jólesik? Kurvára. Mindkettőnknek.

Az a gond (mindig van egy gond), hogy bármennyire is jólesik a férjem pozitív visszajelzése, néha más kell. Több kell. A képzeletbeli kádamban sajnos a férjféle bókok nem olyan forrón folynak a csapból. Más pasiké tud lenni forróbb. Nem csak verbálisan. Hanem látni, hogy vágynak rám, uram bocsá' szakmailag elismernek. Ilyenek. A szomszéd kádja mindig forróbb.

Elhiszitek, hogyha azt mondom, hogy nem akarok tőlük többet? Csak egy kis lélekmasszázst. Nem akarok továbbmenni velük. Ha továbbmennék (tételezzük fel az absztrakt helyzetet, hogy esetleg), az már nekem nem jó. Az már a ... "fizetség". Tudjátok, az a régi igazság, hogy a férfiak érzelmeket hazudnak a szexért, a nők meg szexet hazudnak az érzelmekért.

Csakhogy ezek a pasik - akik így vannak, feltűnnek, eltűnnek - nem akarnak "fizetség" nélkül forró vizet önteni a kádamba. És ezt persze tökéletesen megértem. Tök logikus.

Nem akarnak "csak úgy" a barátaim lenni. Elkopnak. Eltűnnek. Amit ők akarnak, megkapják máshol, olcsóbban - akár otthon. High maintenance vagyok. Egy energianyelő fekete lyuk.

Mégis ki akarna a barátom lenni? Ki akarna engem az extrák nélkül? Hol lenne abban a üzlet?

Közgazdász vagyok, baszki. A business-alapú kapcsolatokban hiszek. Adsz-kapsz. Amíg fair a deal, addig van üzlet. Isten hozott az érzéstőzsdén.