Tudjátok, kinek van külön hálószobája? Nekünk. A férjemnek meg nekem. Beszarás.

Hatalmas lépést tettünk előre. Egyik nap, olyan másfél-két hete bekattantam, és megmondtam, hogy ez így nem mehet tovább. Nem lehet az, hogy a nagyfiam a mi ágyunkban alszik, a férjemet elüldözni, és az meg a kicsivel alszik a nagyfiam hatalmas ágyán. Ez. Nem. Normális.

Nem a szex miatt. Az úgysem akkor van, amikor lefekszünk az ágyba. Addigra már általában túl fáradtak vagyunk. Az a gyerektelen napokon van, vagy délutáni alvásidőben hétvégén, vagy reggel, ha a gyerekek már oviban vannak, és a férjem meg max elkésik. Szóval nem a szex miatt. De az, hogy nem aludtunk együtt, rengeteg intimitást elvett tőlünk. Nem is tűnt fel, amíg vissza nem kaptuk.

Visszatérve a nagy achievementre: egyik este azt mondtam - gyerekek, ma mind bevonulunk a gyerekszobába, és itt fogunk aludni. Anyu és apu itt marad veletek, amíg el nem el nem alszotok. Aztán mi átmegyünk a saját hálószobánkba. Ha éjszaka megijedtek, szóljatok, és anyu rögtön jön, itt van a szomszéd szobában.

Nem mondom, hogy nem volt fél óra aktív üvöltés. A nagy úgy élte meg, hogy kiűzetett a Paradicsomból, az istenített anya ágyából, meleg közelségéből. A kicsi apamániás, neki azt fáj, hogy nem bújhat oda hozzá, hanem bezártuk a rácsos ágyba. De kemény maradtam. És nem úgy, hogy kiabáltam. Nem vesztettem el a türelmem. Nagyon nyugodtan elmagyaráztam, hogy ez miért lesz jó mindenkinek. Jól csináltam. Tök jól.

A nagyfiú fél óra után már csak hüppögött, és hajlandó volt befeküdni az ágyába. Apja odafeküdt a kicsi rácsos ágya mellé, és bedugta a kezét. (A kicsi imádja lefeszegetni róla a körmöket, így alszik el. No comment.) Elkezdtem halkan mesélni a falvédőn lakó nagy virágokról (off-the-cuff). Hogy ők a "Vigyázó Virágok", akiknek az a dolguk, hogy őrizzék az álmát, akkor is, ha anyu nincs ott. Mindegyiket elneveztük. Az egyik szép álmokat küld. A másik betakargat. A harmadik altatódalt énekel. A negyedik mesél. És így tovább. (Azóta minden este elővesszük őket, és a mesélő virág mond egy mesét. Számokról. Vagy betűkről. Vagy állatokról. Vagy arról, amikor anyu kicsi volt és volt két papagája. Improvizálok.)

A kicsi közben 47 plüssállatot bekért az ágyába és énekelt nekik. 10 percenként felállt, és ki akart jönni, de nem vettük.

Mondogattam magamnak, hogy "most kell erősnek lenni". Nem a könnyű utat választani, nem behódolni. Ők kicsik, én vagyok a felnőtt. Nekem kell eldöntenem, és végigjárnom. Ha nem jó döntés, akkor is az enyém, és vállalom.

Este kilenctól tízig 'altattunk'. Siker. Onnantól mindenki a saját ágyában. Reggelig. (OK, hajnalig, de az is valami.)

Másnap este már nem volt sikítás. A nagy abszolút semmit, de 40 percet meséltem neki. A kicsi közben nyafogott, meg énekelt, de nem adtam fel. De fél 10kor alvás volt.

Minden egyes nap jobb. OK, vannak visszaesések, de azóta nem volt szülők hálószobájában elalvás (előfordult, hogy kora hajnalban átmászott a nagy, de ennyit megengedek neki). Sőt, ha késő van, szól, hogy szeretne lefeküdni az ágyába. Eszébe sem jut, hogy a mi szobánkba jöjjön. A kicsi magától leteszi a fejét, és kéri a kakaóját.

Két hét sem kellett hozzá.

Tegnap este az elalvás előtti fél órát már pizsamában a gyerekszobában töltöttünk (igen, én is pizsiben és bolyhos rózsaszín zokniban), zenét hallgattunk és olvastunk. Aztán jelezték, hogy aludnának. Kakaó elkészít (ők addig a szobában várnak, nincs verekedés, nincs kirohangálás). Megisz. Fogmosás, pisilés. Mese. A kicsi mese közben bealszik. A nagy akar egy második mesét. Aztán egy harmadikat, de elfogadja, hogy késő van, és holnap lesz új mese a kettős betűkről. Befordul, alszik.

Este tízkor ágyban vagyok. A sajátomban. A férjemmel. Nem dugunk (előző este dugtunk és király volt). Sorozatot nézek, közben tabletezek. Férj laptopizál, tökmagot eszik. #intimitás. De komolyan. Olyan volt, mint amikor 'jártunk'. Fizikailag közel, de mindenki a maga örömével. Néha mutatni valami vicceset a másiknak. Aztán éjfélkor kicsit bújni, és aludni. Senki nem rugdos. Senki nem szedi le rólam a takarót. Senkit nem akarok betakarni félóránként. #heaven

Nem mondom, hogy nincsenek konfliktusok. De azt is látom, hogy ösztönből nem oldom meg ezeket. Kurvára oda kell figyelnem. Főleg a gyerekeknél. Hogy hogyan reagálok. Hogy ne szálljon el az agyam. Hogy türelmes és kedves tudjak maradni. ("gyere, próbáld meg elmondani anyunak, mi a baj" "megijedtél valamitől?" "beszéljük meg. elmondom, milyen lehetőségeink vannak, te választhatsz") De a férjre is igaz ez. ("Rendben, drágám, értem." "Szeretnék mondani valamit, légy szíves hallgass meg." "Sajnálom, hogy aggódsz a munkán. Ügyes leszel. Nem lesz semmi baj.")

Iszonyatos energia. De van benne egy perverz öröm is. Mint az edzés. Fáj, és jó. A kezemben a kontroll. Csak rajtam múlik. Meg tudom csinálni. És minél tovább csinálom, annál kevésbé kellemetlen. A természetemmé válik. Megtanulom élvezni.

Meg van egy akkumulátorom. Nem, nincs szeretőm. Nem is lesz a szeretőm. De van egy olyan elképesztően jó barátom, aki olyan energiákat szabadít fel bennem, amikről nem is tudtam, hogy bent vannak. A felszínen tart. Mindent meg tudunk beszélni. Oxigént suttogunk a másik szájába. Mindenkinek jó. Nekünk kettőnknek. És mindenkinek körülöttünk. Paretoi értelemben hatékony elmozdulás.

Boldog vagyok. Olyan, mint a szerelem. Csak még jobb.