Bizonyára unalmas vagyok a pszichológusom számára. Bizonyára unalmas vagyok a Ti számotokra is. Mert a megjósolt nemzethalálkép helyett most egész jól vagyok. Jól vagyok és jól vagyunk a férjegységgel is. Mind a ketten nagy erőket rakunk bele, és lassan kezd megtérülni.

Neki jót tesz a kicsit megemelt gyógyszeradag és a havi egy szinten tartó terápiás ülés a maga sztárpszichológusával. Végre elfogadja magáról, hogy szorong és kényszeres. Én megpróbálom megérteni, hogy ez hogy működik és adott helyzetekben miért túlzóak a reakciói. Ilyenkor türelmesebb vagyok vele, mint reflexből lennék, ő meg kb. 5 perc hiszti után megérti az álláspontom, és normálisan meg tudjuk beszélni a helyzetet. (Legtöbbször - nem megy csont nélkül, de Róma sem egy nap alatt épült fel.)

Én meg nagyon szépen haladok. A pszichológus (akit még mindig imádok) segítségével kezdem összekalapálni magam. (Azt mondja, egy élmény velem dolgozni. Részben udvarias, részben viszont tényleg elhiszem, hogy élmény velem dolgozni. Én is azt mondom, hogy egy élmény vele dolgozni.

És rendkívül sokat jelent, hogy fizikailag egyre inkább olyan formába kerülök, amivel komfortosan érzem magam. Elég sokat edzek. Ezen a héten 6-szor sportoltam - 3-szor futás, 2 edzőtermi kardio és izmozás, és egy step óra. OK, ehhez kellett az is, hogy viszonylag laza hetem legyen munka szempontjából, senki ne legyen beteg, és a sérülésem is lassacskán gyógyuljon ill. csak egy kicsit fájjon.

De nem erre vagytok kíváncsiak. Hanem a Kandúrra, és arra, amilyen hatást az életemre gyakorol.

Csodás. Tényleg. Ő a legjobb dolog, ami nagyon régóta történt velem. De egyben feltételezem, hogy én is a legjobb dolog vagyok, ami vele mostanában történt.

Eléggé egymásra vagyunk gyógyulva. Folyamatosan kommunikálunk, legtöbbször cseten, néha telefonon, és előfordul az is, hogy személyesen. Ha néhány órát, neadjisten fél napot  'nélküle' kell töltenem. megzavarodok. Ha ír, azonnal elmosolyodok. Igazából már akkor elmosolyodok, ha látom a ...-t, hogy éppen ír. Őrültek vagyunk. Tudom.

Tegyük hozzá, hogy ő is küzd a kilóival, meg én is, és szuperül inspiráljuk egymást. Ő is control-freak, meg én is. Számolgatjuk a kalóriáinkat, filozofálunk, hogy ki mit egyen aznap, virtuálisan boostoljuk egymást edzés közben. Sőt, már kipróbáltuk azt is, hogy együtt futunk. Tartottam tőle, mert én nagyon magányos farkas vagyok edzés közben, nem szeretek vartyogni, lógni - én hatékony akarok lenni. Minél többet belerakni az adott időbe. Meg féltem, hogy nem tudjuk egymás tempóját tartani. De tök jó volt. Hasonló a sebességünk - én talán egy kicsit gyorsabb vagyok, de legalább tudom húzni. Próbálunk belőle heti egyszer rendszert csinálni.

Jó együtt filmet nézni. Vagy együtt bármit csinálni. Megnyugtat és feltölt a másik fizikai közelsége.

És el tudjátok képzelni, hogy ezzel a szerelemhatáros érzéssel, fizikai vonzalommal és szellemi egymásra hangolódással együtt nem a szeretőm? Nem kétséges, hogyha szabadok lennénk mindketten, egy pillanat alatt összejönnénk. Ezt meg is beszéltük. De nem ez a helyzet. (Másfelől, ha mégis a szeretőm lenne, nem vallanám be, mert a férjem simán olvashatja, akkor is, ha azt ígérte, hogy nem fogja. De viccen kívül tényleg nem az.)

Ő per pillanat a legjobb barátom. Nem tudom, mi ennek a 'viszonynak' a szavatossági ideje. Tartható-e így. Nem veszélyes-e (OK, speciel tudom, hogy az). Nem tudom, mennyi van benne. De nem érdekel. Most ez így jó. Ha ennyit tudunk egymásnak adni, akkor is jó. Hogyha holnaptól nem is hallunk a másikról, akkor is jó.