- Csináljunk egy képet - mondja macskamosollyal, pedig nem akar az semmilyen lenni, ő csak így tud mosolyogni.

- De most durcás vagyok.

- Nem baj, csináljuk így, durcásan.

Számítottam rá, megbeszéltük, hogy ez lesz.

Múlt héten megegyeztünk, hogy ezen az ülésen megint csinálunk 'képet'. Ami azt jelenti, hogy egyfajta hipnotikus állapotban visszamegyek valami távoli, traumatikus pontba a múltamban, és megpróbáljuk megérteni. Vagy nem is tudom - valamit kezdeni vele.

Csináltunk ilyen jó pár hete. (Talán írtam róla, úgy gondolom, igen, de semmi kedvem visszakeresni.) Azt mondta utána, hogy "úgy tűnik, megtaláltuk a módszeredet".

Teljesen át tudok lényegülni. Elképesztően könnyen lemegyek ebbe a fura tudatalatti világba, ahol nincsenek a felnőtt énem által internalizált szabályok. Ahol mindent névértéken lehet érezni és nem muszáj mindent érteni. Ér azt mondani, hogy nem tudom. Ér nagyon hangosan sírni és kiabálni.

Mert ez történt. A múltkor is sírtam, de nem ennyire zaklatottan talán, csak úgy potyogtak a könnyeim és folyt a taknyom. Éreztem, ahogy a térdemre tesz egy zsebkendőt, de nem is értettem, hogy minek.

Most egész más volt. Nem is volt varázslós rész. Hogy érezzem a kezem, meg figyeljem meg, milyen a lélegzetem.

Mondtam előtte, hogy most valami gyerekesen dacos hangulatban vagyok. Nem baj, csukjam be a szemem. (Odakészítettem az ölembe 3 pézsét). Figyeljem meg az érzést. Hogy milyen ez a durcásság, dacosság, hol érzem, milyen részemben... És egyszer csak ott voltam.

Nem volt olyan vizuálisan támogatott élmény, mint a múltkor. Nem láttam semmit. Csak a sötétet. Azt, amit akkor látsz, amikor becsukod a szemed. Semmi többet.

Nem volt helyzet. Nem voltak hangok. Tulajdonképpen nem is voltam olyan mélyen, nem mentem olyan messzire. Teljesen tudatosan ültem a fotelban. De az érzés, az nagyon durva volt. Ijesztően intenzív.  Düh, főleg az. Meg félelem és kiszolgáltatottság.

Kérdezgetett mindenfélét. Hogy hol vagyok, mit érzek... mikor vagyunk. Nem tudtam megmondani. Csak annyit, hogy 'nem'. Nem akarom. Menj innen. Hagyjál békén. Ne nyúlj hozzám. Kiabáltam. Sírtam. Hisztérikusan.

Ugyanakkor láttam ezt a jelenetet kívülről is, mintha a vállamon ülne egy kicsi felnőtt, aki csóválja a fejét az emóciók ilyen eszkalálódása felett. Micsoda butaság - gondolja. Nevetséges vagy. Túljátszod. Mit gondolhat. De nem tudta megakadályozni, hogy a gyerek továbbra is üvöltsön, hogy nem, NEM!

A pszichológusom látta, mennyire kivagyok, felállt a székéből, és odalépett hozzám, megpróbálta rátenni a kezét a vállamra, de olyan erővel löktem el, hogy majdnem hanyatt esett. Kiabáltam, követeltem, hogy menjen innen, hagyjon békén. Toporzékoltam a lábammal ültömben, néha megfeszültem, mint egy ugrásra készülő állat.

A tudatos felem kérte, hogy ne kelljen tovább itt lennem, hadd jöjjek ki, mert ez szörnyű. Nem akarom.

Persze, mondta, hagyjuk abba. Most persze visszajönni volt nehéz. Az érzésből. Már nyitott szemmel ültem vele szemben, de még mindig potyogtak a könnyeim és remegett a lábam.

Iszonyatosan kimerültem.

A terapeuta közelebb húzta a székét, mire összeszedtem magam. Megkértem - most már tudtam kiabálás nélkül - hogy menjen távolabb. Nem komfortos ez nekem. Aztán 2 perc múlva, hogy menjen még távolabb. (Könnyű fotelok, szerencsére).

Mi zavart a legjobban? Az, amit a tudatos minifelnőttem gondolt közben. Hogy most biztos azt gondolja a pszichológus. Biztos azt gondolja, amit ti. Hogy... hogy bántottak.

Rákérdeztem. Azt mondta, nem gondolja, hogy bántottak.

Onnan indult az egész durcám, hogy elmúlt egy hétben megint olyan visszajelzéseket véltem kapni a külvilágtól - összejöttek a dolgok - hogy nem számítok. Nem akar senki. Nem kellek senkinek. Senkit nem érdekel, mi van velem. Senki nem akar segíteni. Senki nem tud segíteni.

Csak én vagyok. Egyedül vagyok. Csak magamra számíthatok.

Tudom, hogy azért vagyok egyedül, mert senkit sem engedek közel. Ellököm a kezét. Képletesen és valósan. Nem is szabad közel engedni senkit, mantrázom magamban, mert aki közel van, az bántani tud. Bántani fog. Inkább ne jöjjön közel.

Ez az érzés, a közel jövő ember ellökése.

Nem csak pszichésen. Ez nem valami finomkodó távolítás. Ez fizikai ellökés. Csináltam az anyámmal kamaszkoromban, amikor valamin szenvedtem, meg akart ölelni, de leráztam magamról. Nem akarom.

Ne nyúlj hozzám. Ne érj hozzám. Ne ölelj.

A mai napig. Nem tudom átadni magam az ölelésnek. Belekényszerítem magam, mert tudom, hogy a másiknak jólesik. Most ezt várja tőlem a másik. De alig várom, hogy kijöhessek belőle.

A férjem hozzám bújik nagykifliként az ágyban. Jaj, de jó - azt mondja. Persze, nekem is jó. Nem esik úgy rosszul. Meglátom benne a kellemeset. De alig várom. Alig várom, hogy kibontakozhassak, átfordulva az ágy saját felére. Egyedül.