Mindig az elérhetetlen pasik vonzottak. Nem úgy, hogy filmsztárok, vagy énekesek. Blöe. Dehogy. Sosem tudtam annál alantasabb dolgot elképzelni, hogy valaki olyanért rajongjak, akiért mindenki más. Szóval talán nem is az elérhetetlen a jó szó. Nem tudok rá magyart, de ez jól kifejezi: off-limits. Nem szabad. A közelébe se menj. Minden emberi és isteni törvény ellen való ez a vonzalom.

Tulajdonképpen a legtöbb ilyet maga az off-limitség motiválta - önmagukban nem voltak ezek vonzó arcok. Ha nincs a tiltás, valószínűleg szarok rájuk. Például volt egy szolid kis crush egyik nyáron egy unokatesómon, kb. 12-13 éves voltam - nyilván nem volt semmi, vérfertőzés, meg ilyenek, csak úgy megállapítottam, hogy tetszik, meg imponált, hogy szóba áll velem, pedig ő már gimnazista. Szintén ebben az időben volt ismerős ismerőse, akivel nagyjából köszönőviszonyban voltunk, és én olyan 13 és 18 éves korom között szerelmes voltam belé. Úgy, ahogy a kamasz lányok, álmodoztam róla, szemtől szembe meg elnéztem, vagy beszóltam. Még jó, hogy a haját nem húzkodtam. (Azóta is, ha meglátom, egy kicsit összeszorul a gyomrom és bezsong a fejem, pedig ma már semmilyen szempontból sem vonz.)

Vannak csak kicsit off-limits emberkék is, úgymint a klasszikus házinyulak (osztálytársak, kollégák). Ugyanakkor meg kire gerjedjen az ember lánya? (Deconstructing Harry megvan? Amikor megdugja a felesége pácienseit, és aztán azzal védekezik, hogy mégis kit dugjon, nem járnak el, nem találkoznak senkivel. Erre az asszony: "So now you're blaming me, because we don't go out enough places where you can meet strangers to fuck!?" Valahol igaza van. Mármint Harrynek.)

Én speciel full rá tudok gerjedni olyanokra, akikre tudom, hogy nem szabad. Ilyenkor elkap a gépszíj, bedilizek, és úgy röpködök, mint egy tinilány. Pedig sokszor szó sincs flörtölésről, csak némi ráutaló magatartásról, de én teljesen bepörgök.

Hát, ez van most is. Két szegény delikvens is van. Az egyik a pszichológusom. Nyilván. Mennyire közhelyes már? Meg természetes. Egyfelől egy cuki pasi. Másfelől figyel rám, meghallgat, és még kedvel is (ezt speciel mondta). Hát hogyan NE szeretne bele az ember?

Ismeritek azt a kísérletet, amikor emberekkel bogarakat etetnek meg? Az egyik csoportnak kötelező megennie a bogarakat, a másikban dönthetnek, hogy megkóstolják-e. Utólag kitöltenek egy tesztet, hogy milyen ízűnek találták a cuccot. Akiket 'rákényszerítettek', azok rosszabbnak ítélték a bogarak ízét, mint akik önként ették. Az agy utólagosan racionalizálta az evést: mivel megette, és saját jószántából ette, hát biztos nem volt olyan rossz.

Így működik nekem a pszichológus. Elmondom neki dolgokat, durvát, sötétet, mélyet, megnyílok, egy csomót sírok. Hogy csinálhatnék ilyet egy idegennel? Úgyhogy az agyacskám kezdi azt hinni, hogy van valamiféle érzelmi kapcsolatom ezzel az emberrel, hiszen átadtam magam, sebezhetővé váltam előtte. (Másfelől, hogy még egyet csavarjak a dolgon, pont azért tudom elmondani neki a dolgaimat, mert idegen.)

Szóval ezt még a normális határon belül lévőnek gondolom. Nem fogom egy terápiás session alatt lerohanni. (Vagy akár csak utalni is rá, mert akkor valami etikai lószar miatt esetleg továbbpasszol, és az szar lenne, mert ő az eddigi legjobb pszichológusom. Vagy én váltam az idők során egyre jobb pácienssé, ezt nem tudhatjuk.)

A másik figura egy kicsit problémásabb. Ez egy munkatárs. Jó fej, magas, dohányzó szociológus (szakáll, szemüveg). Nem klasszikusan az esetem. Nem dolgozunk közvetlenül együtt, más területen van, csak informális helyzetekben szoktunk találkozni, legtöbbször a dohányzóban. (Bevallom, bent néha elszívok egy szálat szocializálódás végett, pedig nem szeretem. De muszáj, különben semmiről sem tudnék.) Ugyanakkor meglepően kedves velem, meg úgy csinál, mintha barátok lennénk, odajön, beszélget, kérdezget. Kedves, na.

Sajnos nálam kedvességgel bármit el lehet érni. Van ez a rugdosós stratégia ("treat'em mean, keep'em keen"), de nálam nagyon nem jön be. Viszont a kedvességtől, az udvarlástól, uram bocsá' a hízelgéstől el tudok olvadni, még akkor is, ha tudom, hogy mögöttes szándékok vezérlik. Nem mintha nagyon udvarolt volna, de talán egy kicsit.

Szóval a pénteki bulin, ahogy írtam is, nagy jókedv, buli, mindenki mindenkit szeret, egyre nagyobb black-outok a történetben, és akkor, na menjünk haza. A következő tiszta pillanatom az, hogy együtt sétálunk ezzel a fazonnal valami helyre, ahova taxit hív, mert egyfelé lakunk. Bizarr, de talán fogja a kezem. (Nem vagyok benne biztos.) Taxiba ülünk, na ott már biztos, hogy fogja a kezem. Nem is fogja, szorítja. Az ujjai jéghidegek. Félig alszom, néha felnézek, néz rám, és mosolyog. Én is. Nem sokkal mielőtt kiszáll a kocsiból, megcsókolom. (OK, kuss, akkor jó ötletnek tűnik.) Ezen a ponton már nagyon homályosak az emlékeim, nem igazán tudom, hogy reagál. Az biztos, hogy nem sokkal ezután odaérünk hozzá, és ő kiszáll. Mondom neki, hogy ne menjen - mondja, hogy de megy. Ennyi. A taxis hátranéz: "A férfiak hülyék."

Azóta persze kattog az agyam, hogy mi volt ez, meg mi nem volt. (Hál' istennek nem kell bejárnom és szembesülnöm vele, esetleg bujkálnom előle.) Még nem választottam stratégiát, talán nem is fogok, hanem majd ahogy a helyzet adja magát. Azt tippelem, hogy úgy csinálunk, mintha semmi sem történt volna. Hiszen nem is történt semmi. Vagy de?

Mindenesetre úgy vetem rá magam (részegen) a férjemre, amikor hazaérek, mit az éhes nőstényoroszlán. (Nagyon tetszik neki.) Mindig felpörgök az ilyen helyzetektől, még a kevésbé karnálisoktól is. Pozitív extern hatás, hogy feldobja a szexuális életünket.

Nekem KELL, hogy úgy érezzem, hogy tetszem valakinek, hogy szeretnek. Nem csak úgy kell, mint a normális embereknek, hogy jólesik, ha van. Nekem ez lételemem. Ilyenkor jövök fel a víz alól, beszusszanom az életet adó figyelmet és kedvességet, és újra lemerülök.

Milyen fárasztó és hatékonytalan lehet az én fenntartásom más szemével. Pumpálni bele a szeretetet, egyre többet, mint a drogot. Hogy működni tudjon. Micsoda buta egy szerkezet.