Külön hálószoba

Hétfőn megint voltam a nőgyógyásznál. Mert a tüneteim nem múltak el teljesen. Megint megvizsgált, azt mondta, lényegében nem lát semmit, de azért adott megint a garnitúra kúpot meg tablettát. (Meg azt mondta, hogy tuti semmi komolyabb bajom - lsd. nemi betegség - nincs, azt még a rákszűrésnél megnézte, letesztelte.)

6 hete nem menstruálok. Az UH szerint peteérésem sem volt. A teljes hormonrendszerem lábbal szavaz a további szaporodás, és annak eszköze, a szex ellen. Már azon gondolkodom, hogy nem pszichoszomatikusan fejlesztettem ki (illetve tartottam fenn) ezt a fertőzést, hogy ne kelljen dugni. Nem vicceltem, amikor azt írtam, hogy a libidóm padlón van.

Orvosos hét van amúgy. Kedden elrángattam a férjem a pszichiáterhez, aki az én gyógyszeremet beállította. Persze fasz voltam, és elírtam az időpontot, így fél óra késéssel értünk be, összesen 15 perce volt ránk. Férj elmondta, ő mit érez, én elmondtam, én mit látok.  doki nem kedves, egy kicsit sem, de elég jó diagnoszta. 10 perc alatt kikódolta, hogy az emberem szorong. És ahogy rákérdezett, hogy nincsenek-e ilyen kényszeres dolgai (az állandó kézmosás a tipikus példa), simán jött, hogy de van, és rengeteg. Hogy nem tud elindulni itthonról, amíg minden növényt meg nem locsol. Ha kurva éhes, akkor sem eszik, amíg minden cucc a konyhában és az étkezőben nincs a kedve szerint a helyére téve (akkor is elpakolja, hogyha éhen hal, akkor is, hogyha közben egyedül kell zsonglőrködnöm két gyerekkel plusz 20 percet). Hogy a szörpös üveget egy bizonyos helyen lehet csak tartani a polcon, különben kényelmetlenül érzi magát. Én nem is tudom, hogy hogy nem raktam össze magamban.

Meg persze van a szó szerinti szorongás, az, hogy napokkal korábban képes valamin a gyomorgörcsig izgulni. Ettől, hogy kedden orvoshoz kellett mennünk, előző péntek óta feszült. Ami nem lenne akkora baj, ha ezt meg tudná tartani magának,. de nem tudja, hanem ilyenkor én kapok a fejemre mindenféle vélt és valós sérelemért.

Legtöbbször az a baja, hogy nem találom ki a gondolatait. Olyan nevetséges, de tényleg így van. Mond valami obskúrusat. És azt nekem érteni kéne. Pl. "Akkor amit mondtunk, hogy szombaton, az hogy lesz?" És ha elsőre nem találom ki, hogy mit akar, akkor a következőre már kiabál. Legtöbbször nagyon nehéz kitalálni. Mert olyat is csinál, hogy "Hol a távirányító?", közben nem is arra gondol, hanem a kulcsra, csavarhúzóra, pulóverére. És ezt nekem ki kéne találnom. Tudnom kéne, és azonnal reagálni. Helyesen. Szerinte helyesen.

De nem ez történik, mert nem az esetek nagy részében nem értem, és bedühödik. Lekezelő vagy sértő hangnemben újra kérdezi, és csak harmadjára derül ki, hogy mit akar. És akkor már akármit válaszolhatok, az nem lesz jó.

Ezt csak azokkal - és csak nőkkel - csinálja meg, akikhez nagyon közel áll. Csak az anyjával, a húgával és velem használja ezt a hangot. Mindenki mással a szervilisség határáig udvarias és előzékeny. Ez a zavartan nevető "sorry hogy élek" figura. Nekem is ezt adta elő még az udvarlása idején. Az esküvő (vagy talán már az eljegyzés) után kezdte, amikor már azt gondolta, hogy meg vagyok fogva, családtag vagyok, most már lehet. Talán írtam már, de ez olyan, mint a saját kutyába belerúgni - mert az úgysem harap vissza.

Csakhogy én nem vagyok kutya. És tuti nem vagyok saját kutya. Nem köt össze a vér, csak a szerződés. Az ember az anyjával kb. akármit megcsinálhat. A férjem még húgával is, mert az egy bolond és külön történet. Őket is sérti a stílus, ők is tiltakoznak, de legközelebb, amikor a férjemnek veszekedhetnékje van, odatartják a másik orcájukat is.

Akkor kellett volna lelécelnem, amikor először hallottam, hogy milyen hangot üt meg a családjával. Talán mondtam is anno, amikor először használt velem szemben is egy hangyányit erre emlékeztető stílust, hogy "Ha ez jelzi azt, hogy közel kerültél hozzám, akkor inkább ne gyere közelebb." Meg hogy "nem az anyád vagyok, nem beszélhetsz így velem" (Igazából anyáddal sem kéne, még akkor sem, ha utálom, mert nem szép, nem helyes.)

A külvilágnak ő továbbra is egy erőtlen lábtörlő, és senki nem hiszi el nekem, hogy itthon milyen. Nem mondom, hogy én egy matyóhímzés vagyok, de legalább névértéken nem vagyok az - you get what you see.

Na mindegy, most arra jutottunk a negyed óra alatt, hogy emelje a gyógyszeradagját másfélszeresre, mert jó ez a cucc, csak babaadagot szed. Jövő csütörtökön menjen újra. Ezúttal nem tudok vele menni. Nem is akarok. Ő akarta, hogy legyek ott, mert neki nincs baja, csak nekem vele. Ő rendben van magával. Persze nem akar menni. Most is csak úgy jött, hogy meglebegtettem a válást, hogyha nem jön. Ilyen vagyok. Ilyen önző. Hogy nem szeretném, hogy kényszerbeteg legyen az az ember, akihez hozzá vagyok láncolva. Mert az én kezemet is mosni akarja.

Feltételezve, de meg nem engedve, hogy a nyájas olvasó röhögni fog a markába, és begyűjti a potyán szerzett fogadáspénzt, most megint el akarok válni.

Megint valami piszlicsáré, nevetséges dolgon kezdtünk veszekedni (hogy hanyadika van, és én miért nem tudom, és ez eszkalálódott. A Tescoban).

Elegem van, hogy egyedül viszem ezt a házasságot a hátamon. Elegem van a bevitt ütésekből, és aztán, amikor úgy csinálunk, mintha nem történt volna semmi. Minden ilyen után megreped egy kicsit az, ami köztünk van. Már azt sem tudom, áll-e még, vagy már csak a cserepek tükröződését látom.

Lassan elkészül a szobám, én meg itt fogom hagyni az egész lakást a picsába, nem érdekel, hogy az enyém, de nem bírok vele egy légtérben maradni.

Közölte, hogy mégsem jön el velem a pszichiáterhez jövő kedden. Én vagyok elmebeteg, nem ő. Én vagyok nem normális. A fasz se tudja, valószínűleg én sem vagyok normális. OK, akkor velem nem kell élni. Akkor hagyjon ott ő. De ő nem hagy, mert (figyelem), ragaszkodik a lakásához. Húzzak el én.

Beszéltem a már említett, válófélben lévő barátnőmmel. Elkértem az ügyvéd számát. Egy konzultáció nem árthat. Hogy kb. mik a lehetőségeim. Kurva drága, de nem érdekel. Egy nagyon exkluzív, de eredményes diéta ára, amivel egyszerre 80 kilótól lehet megszabadulni.

Végre eljutottam edzeni. Csodálatos volt. Nem tudom, hogy meggyógyultam-e vagy csak sikerült olyan mozgásformát találnom, ami nem kínoz. A szokásos edzőtermi cuccomat lenyomtam - tulajdonképpen csak akkor fájt a csípőm egy kicsit, amikor az egyik géptől a másikig gyalogoltam :) Valószínűleg a futás nem az én sportom. Talán nem véletlenül tartózkodtam tőle 30 évig. Persze azért nem adom fel, még az orvos, ha eljutok végre, talán mond valami okosat. Szóval lehet, hogy a futós napoknak vége. Pedig jövő őszre el akartam jutni a félmaratonig. (Az öcsém nem tudott elmenni egy félmaratonra, úgyhogy egy héttel később lefutotta magának a távot a Népligetben. Ilyen ember.)

Úgy éreztem, mintha hazamennék. Szombat dél, csak a legelszántabbak vannak a teremben. Mindenki családi ebédel, vagy a bulit heveri ki. Néhány husibb és kevésbé husi szomorú arcú nő a kardio-gépeken. Egész jó testű pasik. Kifejezetten szép, arányos izomzattal, nem azok a felfújtak. És eszembe sem jut. Semmi nem mozdul meg bennem. Nem látom a férfit, csak a zebrát. Elnézegetem, de haza nem vinném. Mintha valaki forrasztópákával kiégette volna a libidómat.

Bő egy hónapja szinte semmi keksz. Egyszer volt valami maszatolás, egyszer rendes, de nem hiányzik. Egyszer. Egyszer elintéztem magamnak a problémámat. (A férjem kb. minden másnap, ahogy ismerem.) Ez a q fertőzés tulajdonképpen jó okot ad rá, hogy ne kelljen. Nem ismerek magamra. De egyszerűbb így, hogy nem vágyom rá, amikor úgysem kaphatom meg.

Másfelől az egész nagy nyári kalandozásom bedőlt, mint egy rosszul rakott tábortűz. Akikkel találkoztam, többet nem akarnak találkozni. Nem is úgy, hogy "figyi, thanks, but no thanks". Hanem egy hang nélkül eltűnnek. (Van egy hölgy, akinek a gyönyörű fülbevalói maradtak itt. Vicceltem, hogyha nem jön értük, el fogom hordani őket. Úgy tűnik, ez lesz. (Kis alkoholos kezelés után.) Ő meg elvitte az egyik kedvenc könyvemet. Na, azt baszhatom. Irány az antikvár.

Ami jobban fáj - és attól tartok fizikailag is fáj, bár inkább viszket - az a görény, aki valószínűleg rám ragasztotta ezt a nyavalyát. See you, és soha többé see you. Kedvesen érdeklődő e-mailre no reagálás. "Beteg vagyok, számítsak rosszabbra?"-e-mailre no reagálás. (Tudom, hol laksz, te köcsög, de idáig nem süllyedek :) )

És ez csak a hard core business. De lekoptak a levelezőtársaim is. A sokat emlegetett G betűssel ugye csúnyán "szakítottunk" (unfriended a fácsén, letiltva a levelezőn, letiltva a telefonon - vagyis minden híd felégetve). Amint egy kicsit is közel kerülök valakihez, annyira, hogy ne csak a vicces, idióta, pofátlan, tabudöngető énemet lássa, hanem mögötte a hóttnormális, dögunalmas embert, lekopik. Egy barátom van már csak a témában, aki még beszél velem, de ő is szerintem csak sajnálatból. ("Visszaírok neki messengeren, mert még felvágja az ereit.") Vagy mert nem látott még élőben. Hessegeti is a lehetőséget.

Ilyen kiábrándító vagyok IRL? A blog után biztos. Olyan, mintha egy színészt látna a vásznon kívül. "Te jó ég, ez ilyen alacsony?" Nem is értem. Pedig helyes vagyok, szórakoztató, kellemes társalgó, egészen emberi, kedves.... Na jó, kedves nem.

Ezek nem segítenek a fixa ideám - miszerint nem vagyok elég jó - eliminálásához. Nem vagyok elég jó feleségnek, anyának. Még szexpartnernek sem. Még barátnak sem. (Mert akkor miért tűnnek el? Vagy csak senkinek nem kell az, amit megkaphat?) Csak írni vagyok elég jó. Buckalakó-etetőnek.

A múlt hetet ki kellett hagynom a terápiából. Hiányzik. Az utolsó pasi, akit érdekel, mi van velem, és segíteni akar. Fizetek neki érte, OK. Úgy látszik, ez a módja. A férfi fizet a dugásért. A nő fizet, hogy meghallgassák. Veletek egész jól járok. Ingyen hallgattok.

Szóval "tényeket" akartok? Nincs semmi. Tényleg nincs semmi. Lassú, finom mozdulatokkal csapkodás van csak, épp hogy fennmaradjunk a víz tetején, de nem megyünk sehova. Pillanatnyilag ez nem olyan vészes. Lehetne rosszabb.

Ez a hetem ember feletti teljesítményt kívánt - olyan feladatot csináltam meg 3 nap alatt, amire normális esetben minimum egy hét áll rendelkezésre. Mégis ki csinál meg ilyet rajtam kívül? Ebben a szakmában ezen a színvonalon kb. még 5 ember ebben az országban. Vagy annyi sem. Van ez a mondás, hogy "nem tudtam, hogy lehetetlen, úgyhogy megcsináltam". Na, én tudtam, hogy lehetetlen, és így is megcsináltam. Mekkora kielégülés ez nekem? Annyira nem is nagy. Már-már el is várom magamtól az ilyesmit. Olyan ez, mint a drog. Egyre több kell, egyre jobban kell ahhoz, hogy érezzem a hatását.

A futással is így voltam: minden nap többet, gyorsabban, jobb állapotban futni. És igen, túl gyorsan, túl sokat akarok. Aztán csodálkozom, hogy lerokkanok. (Nem, igazából nem csodálkozom.)

Jönnek építeni a gardróbom! Ennek igazán, szívem mélyéből örülök! Mindjárt itt vannak, kibontják a régi ocsmit, és csinálják a szép újat. Imádok kidobálni haszontalan dolgokat. A pszichológus srác szerint ez jó. Képes vagyok elengedni. Aki gyűjtöget, és ragaszkodik, az nem tud továbblépni. Nyilván ennek is vannak fokozatai, nem lehet mindentől megszabadulni, mert akkor mibe kapaszkodnak a gyökerek? De régi, divatjamúlt ruhákat, amit már 4 éve nem vettem fel, minek őrizgessek?

Találjátok ki, ki az, aki őrizget nálunk. Igen, a férjem. Minden lószart elpakol, hogy "egyszer jó lesz majd valamire". Annyi papírdobozunk van mindenféle méretben és minőségben, hogy belefulladunk. (Suttyomban kidobtam a felét a múltkor, észre sem vette.) Hogyha egy kisebb falut kéne elköltöztetnünk, vagy egy focipályát leterítenünk födémfestéshez, akkor is lenne elég kartonunk. Apró, pici fadarabok, leeső bútorlapok, maradék laminált parketta. Rongyok. Lukas alsónadrágok, zoknik, kinyúlt pólók ("alváshoz jó lesz, vagy a telekre").

Én meg valami nagy nagy tüzet szeretnék rakni belőle. Ráhányni mindent, mint antik, ócska... Tudjátok. Én tudnék mellette melegedni. Kiszedni belőle mindent, amit még lehet. Ha mást nem, a meleget. Ha mást nem, azt az 500 forintot, amiét kapok a régi, kifogyott télikabátomért. És az örömet, hogy valakinek jó lesz, és hordja. Neki új lesz, meg élmény. Nekem pedig egy letett teher.

Vannak persze dolgok, amiket én is elteszek. Gyerekkoromban nagy gyűjtögető voltam én is, borzasztóan ragaszkodtam a tárgyaimhoz. Nem tudom, mikor múlt el. Talán kamaszkoromban. Minden évben átrakodom a régi dobozaimat, és mindig van valami, amire azt mondom, hogy ez nem állta ki az idő próbáját. És az megy. Egyre kisebbek a dobozok. Illetve a közben felhalmozott elraknivalók kitöltik a helyeket.

Mi az, amit még őrzök, ami értéktelen, magam miatt? (Most az értékes, következő generációnak tényleg használható játékokat, könyveket ne vegyük ide, vagy az alig használt gyerekruhákat. De ezek úgyis a szüleimnél laknak, várva, hogy a kölkök a családban beléjük nőjenek.) Van két emlékkönyvem általános iskolából. Egy banáncímke gyűjtemény. Osztályképek. 3 naplóm tini koromból. (Csak a röhögés végett olvasom őket, hogyha a kezembe kerülnek.) Néhány néptáncos relikvia (de ezekből mindig szelektálok), emlékezetes koncertek jegyei, pár backstage-pass. A kézzel írt (kézzel, b+!) sárga papírra kidolgozott tételeim. Egy csomó egyetemi anyag (Ezek még várják, hogy szelektálódjanak. Még csak 10 éve, hogy feléjük se nézek. De olyan szépek.) Jó, OK, egy pár dolgot én is megtartok.

Ez egy komoly különbség köztünk (a rengeteg közül) a férjemmel. Én érzelmi alapon tárazok. Ő semmi ilyet nem rak el. Viszont 5 évre visszamenőleg tárolja a blokkokat, meg minden olyan vacakot, amire még praktikusan szükség lehet. Ez nem egy nagy meglepetés, egy egyszerű Mars-Vénusz konfliktus. Miközben igazából nem fognak kelleni nekünk ezek a dolgok. De biztonságot ad, hogy tudjuk, hogy ott van.

Az egyensúly a nehéz: kidobni azt, amit ki kell, és megtartani, amit meg kell. És az ember néha elkövet alfa és béta típusú hibákat (megtart valamit, amit ki kéne dobni, vagy kihajítja azt, amit tartogatni kéne). De összességében azt hiszem, jól csinálom.

(Egy üzemi közleménnyel kezdem, amíg még mindenki olvas. Tudom, hogy nem vagytok kommentálós fajták, a többség legalábbis, de nekem nagyon hiányzik a visszajelzés. Úgyhogy ha van valami impressziótok, akkor nyugodtan osszátok meg velem levélben, jól esik. De vissza a témához.)

Le vagyok tropásodva. Testileg főleg, de egy kicsit lelkileg is. Nem pszichoszomatikusan, hanem "szomapszichotikusan". Valami tornával, futással, vagy ezek lineáris kombinációjával sikerült nagyon meghúznom valami cuccot belül, még azt sem tudom, hogy izom, ín, csont, vagy mi a franc fáj. Elöl, ahol a combom és a, nos, puncim találkozik. (Plusz a bal sípcsontomon lett egy dudor, a bal lábfejem csontjait már fél éve meg kéne röntgenezni, a jobb térdemen vagy egy ízületi betokosodás, és a jobb vállammal sem tudok emelni, de ezekkel elkarcolok.) Nem tudok futni, kb. semmit edzeni, de még járni is eléggé kellemetlen. Egyrészt hiányzik, másrészt meg így nem tudom tartani a kalóriakeretem, hízom vissza a kínkeservesen ledobott kilókat, tűnnek el a szépen felépített izmaim. És ez lelomboz. És csokit eszem. Meg minden más ártalmas dolgot.

Sosem volt semmi ilyen bajom, semmilyen sportsérülésem, pedig nyúztam magam eleget mindenfélével. Nem az zavar, hogy OK, ez egy sérülés, elmúlik, pihentetem, stb. Hanem az, hogy most már ez a perspektíva. Egyre roggyantabb a testem, egyre kevesebbet bírok, hamarabb fáradok, törődök el. Öregszem. Ilyen lehet öregnek lenni. Hogy felkelsz, és itt is fáj, ott is fáj. És ezt nem akarom. 33 éves vagyok (ok, mindjárt 34), nem vagyok öreg. ("Még egyszer elnézést az öregasszonyért. De hátulról…")

Van bennem egy kis hipochondria, nem mondom, hogy nincs. A korábbi vaginális expozíció, és az összeszedett csúnya fertőzés sem segít. (Nyilván jól meggugliztam a HIV fertőzés korai tüneteit, és naná, hogy mind megvan, 2-4 héten influenzaszerű tünetek (OK, torokgyulladásom volt), aztán meg 3-8 hét között ízületi gyulladás. Áh, nem pánikolok. Tudom, el kell menni STD tesztre, el is fogok, csak 8 hétig nem érdemes, mert fals negatívat adhat, úgy tudom. A minimálisnál is kisebb az esélye, de nem zárható ki, úgyhogy azért tudok izgulni. Ha kiderül, hogy ilyen gond van, akkor tuti kiugrom az ablakon, ez nem frázis, én így élni nem akarok.)

De tételezzük fel, hogy semmi terminális, csak a túlsportolás és a természetes leroggyanás tünete. Akkor sem király.

Ülök a metrón, éjszaka, munka után. Nézem a szemben lévő sötét ablakban a reflexióm. Istenem, de öreg ez az arc. Nem így emlékszem rá. Amikor legutóbb néztem, még nem volt két ilyen csúnya árok az orrcimpáim és a szám sarka között. Meg ezek a táskák? És mindig ilyen pici malacszemem volt? Mikor esett le az a húsos kis rész, aminek az arccsontomon a helye, oda, az állkapcsom alá? Ki ez a nő? Mikor lettem 60 éves?

A fogyás nem segített ebben - nagyon duci arcom volt OK, de még mindig kicsit az, csak még lötyi is. Azt mondják, egy bizonyos koron túl (mi lehet az a bizonyos? 30? 35?) a nőnek választania kell, hogy az arcát, vagy az alakját szeretné megtartani. Ha az alakját, akkor csoffadt lesz a feje. Ha a feszes arcát, akkor jó eséllyel dagadt. Na, szuper, én meg két szék között a pad alatt.

Tegnap egy barátnőm váratlanul benyögte, hogy válik. (Nem vagyunk napi kapcsolatban, de együtt voltunk terhesek, mikor az elsőt vártam, nagyon sokat tud rólam.) Panaszkodtam, hogy szar a élet (sok a munka, sok a gyerek, sok a házimunka, kevés a férj), erre mondta (OK, írta), hogy csináljam azt, amit ő. Váljak el. Mi??? Nem is tudtam, hogy gondjaitok vannak. Ja, a férje sem tudta. Csak a csajszi megunta a köszönet nélküli robotot. Azt mondta, egyedül sem lesz nehezebb, eddig is mindent ő csinált. Csak így senki nem fogja baszogatni. Nahát - gondoltam - hát ezért el lehet válni. Ilyenért ér elválni. Egy kicsit sem mondott rosszabb dolgokat, mint ami nálam van otthon. OK, a részleteket nem tudtunk megbeszélni, a mobilos chat erre nem alkalmas, de majd kifaggatom.

Azon gondolkodom, hogy más-e a mi helyzetünk. A technikai részén túl, hogy pár évvel idősebb vagyok, és két gyerek van, nem egy (az kurva nagy különbség). De van-e köztünk a férjemmel még valami? Érzelmileg? Valaminek kell lennie, mert akkor meg miért vagyok vele? Hasonlítgatom össze a helyzeteket. Csak abba tudok kapaszkodni, hogy nekünk mintha lenne humorunk. Anna barátnőm imádom, de a (soon-to-be-ex) férjével együtt száraz, kőkemény, pragmatikus, négy lábbal a földön járó reformátusok. Nincs bennük irracionálitás. Azt hiszem, egy kicsit hülyének kell lenni, hogy házasságban éljünk. Vagy nem kicsit.

Elmaradásom van az itthoni drámával, de az időhiányon kívül főleg azért, mert nincs nagyon dráma.

Az ÁGY és a külön szoba témakör persze okozott egy kis kavart az állóvízben. Múlt szerdán váratlanul beállított az ÁGY. (Én basztam el, el sem mondom, félreszerveztem, péntekre vártam, újratervezés, helycsinálás, bosszús és geci szállítók.) A férjem gyűlölte, hogy a háta mögött intézkedtem. Addigra már beadtam neki, kis adagokban, hogy vettem egy ágyat, de váratlan volt találkoznia vele élőben.

Nagy, nagyon nagy. És a nagy ágy ijesztő konnotációkat hordoz: több ember, esetleg dugás (félrekúr, megcsal, elhagy, elválik). Másfelől igaza lett - tényleg, bár technikailag elférne ott, ahova terveztem, de borzasztóan agyonnyomja a szobát. Nagyon kaptam a fejemre (csak verbálisan). Megértem (mert empatikus lettem b+...). Csak az nem tetszett, amikor elmentünk abba az irányba, hogy miért nem tudok megtakarítani, mert ő már egy valag pénzt félretett az idén, én meg semmit...

Aznap éjjel nem nagyon tudtam aludni. 2-től 4-ig vergődtem, emésztettem magam, hogy most mégis mi a faszt csináljak ezzel az ággyal. És akkor bevillant egy zseniális ötlet: édesapámnak nem tökéletes az ágya, király lenne neki egy nagyobb (úgyis ott buliznak a srácok náluk sokat), el is férne, és lenne még pár előnye a dolognak. Persze ezt be is kellett adagolni a szüleimnek, de egész jól fogadták, és a hab a tortán, hogy az ő kisebb, egyszemélyes ágya (egy kicsit átalakítva) idekerülhet.

Ezzel a koncepcióváltással a férjemnek is jobban átment a szobaátalakítási gondolat - mert nem dupla ágy, tehát nem anya külön élettere, hanem egy vendégszoba, egy majdani gyerekszoba, és ezt máris jobban bevette a gyomra. De amúgy büszke vagyok magamra, mert a sikerült teljesen higgadtan, kedvesen prezentálnom azt, hogy mit szeretnék, és olyan racionális (racionálizáló) érveket bedobnom, amik segítettek neki a saját ellenállása legyőzésében. Egyébként be kell lássam, hogy hajlik a kompromisszumra. Lassú, kis adagokban, higgadtan kell beadni neki mindent, és akkor megy. Ez a fajta beadás nem fakad belőlem természetesen, én a sebtapasz-letépős fajta vagyok, ő meg a pattanásokat is lassan nyomja ki. (Alaposan, ő így mondja.) De megoldom. Megtanulom.

Nosza, hívtam az asztalost, hogy adjon ajánlatot a gardróbra, elpasszoltam a feleslegessé vált szekrényt, tervezgetek.

Végre REND lesz. Rendezés, újratervezés, optimalizálás. Szeretek ilyesmit csinálni, azt hiszem, elég jó vagyok benne. Az igazán ideális helyzeteket nem is szeretem. Szinte hívnak, hogy rontsam el és aztán javítsam meg őket. Szeretem a korlátokat, a kríziseket. Ezekben a helyzetekben lehet valami látványosat csinálni, valamit alkotni, valamit változtatni.

A korlátokhoz és a szabadsághoz való viszonyom meglehetősen ambivalens. Egyfelől azzal hitegetem magam, hogy szabad szellem vagyok, szárnyalni akarok, és senki ne húzzon le a földre. Beleugrok dolgokba, impulzív vagyok, és dühösen kapálózok azok ellen, aki lefognak. Mint a kisebbik fiam, ha pelenkát akarok rajta cserélni, vagy neadjisten orrot szívunk. Mintha nem akarná érteni, hogy jót akarok neki, és ez a tevékenység nekem sem kellemes, csak MUSZÁJ. Közben, meg utána egy kicsit hisztizik, de aztán belenyugszik, és belátja, hogy valóban jobb neki száraz pelenkában, vagy úgy, hogy kap levegőt az orrán.

Egy csomó ilyen helyzetem volt az életben.

Rühelltem, hogy a szüleim - ha mégoly finoman / passzív-agresszíven is, de - terelgetnek. Valamitől el, valami felé. Ne legyél diákszervezetben (isznak és liberálisok), nem is baj, hogy nem akarnak bevenni, inkább maradjon a néptánc (isznak és konzervatívok). Dühöngtem? Igen. Jobb volt így? Igen.

Az anyósom egy halom lakást megvétózott, amit meg akartunk(/tam) venni. Dühöngtem? Igen. Összevesztem vele (évekig nem beszéltünk utána)? Igen. Jobb így? Igen. (Részben azért, mert nem beszélünk, hihi.)

Tessék, beismerem.

Szeretem a korlátokat. Ahogy a pszichológusom mondja, nem csak korlátoz, de biztonságot is ad. Megvéd a külvilágtól, lehet bele kapaszkodni, el lehet mögé bújni. Megvédi az állatkerti oroszlánt a kisgyerekektől.

Mivel nem kaptam elég kézzelfogható korlátot gyerekkoromban (elvileg mindent szabad volt), hozzászoktam, hogy magamnak építsem fel őket. Célokat tűzök ki, nehezeket, aztán megcsinálom (vagy nem, és akkor nyomorult vagyok, de végül megcsinálom úgy is). Kurva nagy szigor van idebent a fejemben. Egyéb részeim néha elhajlanak (csoki esznek, más pasikkal smárolnak), de nagyon komolyan büntetem őket. Vagy addig küzdök, amíg megkapom a büntetést a külvilágból. Befeszített hasizom. Ha elengedem, beviszek magamnak egy gyomrost.

Egyik este elmentem a 3,5 éves nagyfiammal cirkuszba. Egy klasszikus vándorcirkusz járt felénk, még az oviba is vittek szórólapokat, nem tudtam megúszni. "Anyu, van elefánt és tigris!"

Alapvetően utálom a cirkuszt. Nem is utálom - sajnálom őket. Persze az állatokat illene sajnálni, de én főleg az embereket szoktam. Szerintem mindenki, aki egy kis beleérző képességgel is rendelkezik, látja, hogy milyen iszonyatos munkát jelent, milyen embertelen körülmények között, és milyen nagyon kevés a látszatja.

Folyton úton, sosem megérkezve. Hetente összepakolni az életüket, be a lakókocsiba, majd ismét megállni egy istenverte lakótelep mellett, felépítkezni, és eladni csillogás illúzióját.

Mint a jó tanár, próbálom az erőfeszítést díjazni, de annyira nem látványos... Fáradt állatok, fásult artisták. Gyerekek, csak pár évvel nagyobbak, mint az enyémek. Hihetetlen dolgokat csinálnak a magasban, legalábbis az átlagember sosem tudná utánuk csinálni. Mégis van egy olyan hangulata, mint az évzáró balettelőadásoknak, ahol rózsaszín tütüben bénáznak az ötévesek, az anyjuk meg könnyekkel küzd, hogy milyen aranyosak, de művészi értéke a produkciónak természetesen nincs. (Itt is a porond mellett állt a kislány edzője = anyja / nagyanyja, ő tapsol a leghangosabban.) Amikor pénzt adok nekik mindezekért, úgy élem meg, mintha adakoznék. Mintha lábbal festő művészek képeit venném meg, vagy halláskárosultaktól plüssállatot a vonaton.

Nem tudom, hogy élnek meg. Tényleg nem. Ott számolgattam magamban, hogy mennyi bevételük lehet egy nap, és abból kell kihozni 20-30 ember meg vagy 15 állat életét. Azzal együtt, hogy oltári lehúzás az egész. A jegy még OK, hogy drága - élő emberek élő produkciója, ilyesmiért szívesen fizetek. De ott van a négyszeres árú popcorn, nyalóka, lufi - amit nem tudok megtagadni a gyerektől, ha már ott van és kéri. És közben meg kifizetem, mert sajnálom őket.

Egyre zavaróbbá válik ez az empátia, amit kifejlesztettem magamban. A régi énképembe ez abszolút nem illik bele: én önző vagyok, csak magamra gondolok, a többiek hülyék, a szempontjaik, az érzéseik érthetetlenek és irracionálisak. Az egyik pszichológusom azt mondta, hogy az anyaság nagyrészt empátia: megérteni, mit akar, igényel a gyerek, még akkor is, ha nem tudja kimondani, megfogalmazni még saját magának sem. És most azt veszem észre hogy bele tudok lépni mások cipőjébe.

Például a nagy fiam nagyon félős, sosem akar egyedül maradni, főleg a sötétben (ezért alszik mindig velem, ami nem helyes, de ez van). Felnőttként azt gondolom: de hiszen ott vagyok a szomszéd szobában, ég a sólámpa, kényelmesen elfér az ágyában. De ez nem elég neki, belém akar bújni (ödipuszos időszak van). Egyik hajnalban nem tudtam aludni, és kimentem internetezni a dolgozóba - felriadt és sírva rohant végig a lakáson, amíg megtalált. Amikor megöleltem, éreztem, hogy majd kiugrik a szíve. És nem csak sajnáltam. Bevillant az az érzés, hogy kicsi vagyok, sötét van, egyedül vagyok, és semmi másra nem vágyom, minthogy csattogó meztelen talpakkal átvágtassak anyukámhoz, és belefúrjam a fejem az anyaszagú kispárnába.

És nem csak a gyerekekkel kapcsolatban érzem ezt. Balra akarok kanyarodni a kocsival, szemből jön valaki, nem akarok elé bemenni, mögötte üres az út. Nem tudom megítélni, hogy milyen gyorsan jön, csak homályosan érzem (másodpercek alatt történik az egész), hogy lassít. De hiába lassít, egyre közelebb van, ahogy telik az idő, egyre kevésbé akarok elé bekanyarodni. Amikor gázt adva elhalad mellettem, a fiatal férfi vezető mindenféle kézjellel tudtomra adja, hogy micsoda béna picsa vagyok. Az egyszerű megoldás az lenne, hogy elkönyvelem magamban egy hülye fasznak. De újabban nem ezt csinálom. Hanem arra gondolok, hogy élte ő ezt meg. El akart engedni, ő jófej volt, és én visszautasítottam - ez fáj és sértő neki, és így ventilálja ki magából. Nagyobb energia ezt csinálni, de az hiszem, ez a jobb út. Mert az első módszerrel egyre inkább meg leszek győződve arról, hogy a világ tele van rosszindulatú faszokkal. Pedig azért nem.

Hazajöttünk félidőben, mert a gyerek elfáradt. (Meg frászt kapott a bohóctól. De mégis ki az, aki nem fél a bohóctól? De annyira akarta azt a lufit, ami árult, hogy a hátam mögé bújva odamerészkedett. Ránézni nem mert, köszönni, kérni is nekem kellett. Annyira meg tudtam érteni.)

Örültem, hogy eljöhettünk. Kezdett rajtam kitörni a mandulagyulladás, fáradt voltam és sípulóverben is remegtem. A szervezet megálljt parancsolt, se dolgozni, se sportolni nem tudok, és csak csokit akarok enni. Közben itthon állt a bál az ágy miatt, de ez már egy másik történet.

Azt hittem, meg lehet csinálni.

Pedig tök jól hatnak az új gyógyszereim - amiből az egyik régi, de ebbe ne menjünk bele. Kevesebb a hullámzás, vagy kisebbek a hullámok. Többet bírok, kevésbé fáradok. Magasabb a frusztrációtűrésem - egy dühöngő gyereknek nyugodt hangon próbálok elmagyarázni valamit, megoldani a helyzetet, nem üvölteni. És egészen nagy haladásokat érek el ebben.

Egy-másfél hétig bírtam is, egész vidáman, azt hittem, én vagyok az élet császára, de omlik mindenhol az építmény. De arra jutottam, hogy hosszú távon nem tudok egyszerre:
- teljes munkaidős feladatokat ellátni (hiba nélkül)
- gyerekeket délután fél 4 és másnap reggel 8 között menedzselni
- rendben tartani legalább minimális szinten a háztartást
- heti 6-7 órát sportolni
- napi 1800 kalóriából mindezt fedezni (lehet, hogy ez sok, de így is éhezem)

Elbasztam valamit a munkahelyemen. Elég nagy baki, persze, előfordul, egy olyan 100 ropis nagyságrendű hiba (ha levonják se halok éhen), csak nyilván van egy bizalomvesztés, égek az ügyfél előtt, a főnököm előtt (túl gyorsan le akartam tudni egy projektet, ügyfél nem OK-zta le, én meg elsuhantam efelett... mendegy...).
Meg a rengeteg sporttól  - főleg a futástól - kezdek tönkremenni, egyrészt fáradt vagyok, az még OK, de a jobb csípőm tropa, járni is alig tudok, a bal sípcsontomon lett valami púp, a jobb vállam is meghúzódott...

Az XBoxon van egy kinectes sportprogram, amivel szoktam 'játszani', és abban van egy olyan bemelegítő gyakorlat, hogy egy képzeletbeli deszkát tartasz a fejed felett, amire felülről potyognak kockák, és az a lényeg, hogy minél több rajta maradjon. Egyensúlyozni kell, kicsit mozogni, tartani. További feature, hogyha fél lábon állsz, akkor hosszabb lesz a deszka, vagyis több cucc fér rá. (Naná, hogy fél lábon szoktam csinálni, teljesítménykényszer...) Persze megvan a böjtje, mert néha elvesztem az egyensúlyom, láb letesz, és a dolgok egy része a nyakamba potyog. Na, így érzem magam most. Egy halom bilivel egyensúlyozom, fél lábon, hogy több ráférjen. És amikor egy picit is leteszem a lábam, néhány bili a nyakamba borul, és itt állok nyakig szarosan.

Közben még egy halom más apróság is van, amivel foglalkozni kéne, de nem tudok.

• Érettségi találkozónk lesz, elvileg én szervezem, de szart se csinálok, csak a felszínen próbálok maradni.
• Bontatom a gardróbot (a jövendő szobámban), ajánlatot kérek az újra.Ki kell pakolnom, átmeneti helyet találni a cuccoknak.
• Eladok (inkább ajándékozok) szekrényeket, jönnének, hogy megnézzék, és elvigyék.
• Pakolom a ruhákat, itt az ősz - a tavalyi ruháim nagyon, a terhesség előttiek kicsik, az a kevés, ami jó, full hordhatatlanul divatjamúlt.
• El kell mennem két pár súlyzóért 3 hete, de nincs olyan ablak, amikor az eladó is ráér, meg én is (vatera...)
• Elképzelhető, hogy elfeledkeztem a kicsi 18 hónapos oltásáról - lecsekkoltatni, elvinni, ha kimaradt.
• Érik egy látogatásom az ortopédiára, egy korábbi sérülés miatti röntgenre, mert vszeg elrepedt lábcsonttal közlekedek tavasz óta, meg az újkeletű gondjaimat sem ártana megvizsgálni.
• Tudom, hogy ez az extra hülyeség, de szeretném, hogyha nem halnának éhen az állataim a farmon (elpirul), de haladnék a questekkel a settlersonline-ban is (szintén elpirul).
• És még írnom kéne a blogot is, mert egy csomó téma van a fejemben (futás közben jön az ihlet), de egyszerűen nem tudok leülni megírni.

Extra finomság, hogy a legutóbbi (első és utolsó) 'klub' látogatásunk során sikerült összeszednem valami fertőzést. Nőgyógyász (amúgy is aktuális volt a rákszűrés). Ne kérdezzétek, nem nemibetegség, jacuzziban is el lehetne kapni, de 10 nap kúra, addig zéró szex (mondjuk kedvem sem lenne hozzá). Amúgy meg két hónap múlva STD szűrés, mert a franc se tudja (király lenne még valami komolyabb is, igazi "Isten lecsap" érzés). Minimális az esély, de mégis.

A férjem ingerült, feszült, veszekszünk (szexhiány is nyilván). Most, hogy jobban vagyok, látom azt, hogy ő mennyire rosszul van. Hogy kb. ugyanazt a frusztráció-overloadot éli meg, mint én korábban. (Bevallottam az ágyat. Nem örült.) Odáig jutottunk, hogy hajlandó eljönni velem a méregdrága pszichiáterhez, hogy hátha csak másik gyógyszer kell neki. De jöjjek vele én is, és üljek mellette, mondjam el, mi a gond, mert ő nem lát problémát, csak én vagy kiakadva tőle. (Ettől még nincs kizárva, hogy beteg, persze. Az alkesz sem látja a problémát, csak a környezete.) Hogy ez se legyen egyszerű, az SSRI a férfiaknál 50% eséllyel impotenciát okoz. Olyan szép az élet.

Néha azt akarom, hogy semmi közünk ne legyen egymáshoz. Nagy veszekedések után például. Ilyenek vagyunk, felfortyanunk, eszkalálódik a helyzet, mindenféle dolgot egymás fejéhez vágunk. Aztán viszonylag hamar lehiggadunk.(Erről az jut eszembe, amit edzés kapcsán "tanultam", hogy a kevésbé edzett ember pulzusa kardio-mozgáskor csak lassan emelkedik meg a megfelelő pulzusszámra, viszont mozgás után nehezen is áll helyre. Aki edzett, az hamar felveszi az "üzemi hőmérsékletet", és ha abbahagyja, akkor a szervezet hamar visszateszi magát üresbe. Nem tudom, hogy mi ennek az előnye, de biztos van. De az allegória mentén szemlélve mi igen "edzett" veszekedők vagyunk.)

Szóval lehiggadunk hamar. Csak az a kérdés, mi történik a lehiggadás előtt. Ilyenkor szokott mindenféle önpusztító gondolatom támadni, vagy össze akarok csomagolni, és elhúzni a picsába, és vissza se nézni.

Pár napja egy ilyen alkalommal vettem magamnak egy ágyat. A vaterán találtam, tök jó állapot, pont megfelelő méret, tetszik, nem drága, lecsaptam.

De lépjünk egyel hátrébb, csak hogy elmondjam, miért a blog címe, meg a téma. Van egy szobánk, jelenleg dolgozó meg mindenféle cuccot tárolunk benne. Elég katyvaszos, összevissza, és nem tudok rendet tartani benne, túl sok a szar. Hosszútávon gyerekszobának szánjuk, ha igény lesz a külön szobára, most még nincs.

Régen, nagyon-nagyon régen ez volt ez én gyerekszobám. Nem emiatt akarom, meg nem emiatt kötődöm hozzá, csak úgy incidentally mondom. Mert felmerült bennem, nem is egyszer, hogy akarom, csak magamnak, és itt mindenki hagyjon békén. Akarok egy ágyat, akarok egy halom szekrényt, ahol  csak az én dolgaim vannak, és nincsenek a konyharuhák közé mini USB átalakító kábelek dugdosva, meg nem ugrik ki egy guriga DVD a pulóvereim alól.

Pár hete merült fel bennem először a gondolat (akkor indítottam a blogot). Mert a válás nem opció. Nem praktikus, nem éri meg sehogy sem. Meg olyan végleges. És ha mégis?

De a lakást meg lehetne osztani. (Ez eleve vicces, mert ez két lakás egybenyitva, az egyik az enyém, a másik az övé. És nem, nem a szomszédomhoz mentem hozzá, ha ez felmerül.) Legyen az övé a mostani háló, vigye oda a szarjait. Legyen az enyém a dolgozó, az én szarjaimmal. És ne menjünk be egymás területére. (Ja, vigye a számítógépét meg a vele járó kupit is, mert kivagyok tőle.)

A vadabb elképzelés szerint innentől se puszi, se pacsi, nem vagyunk a szó klasszikus értelmében házasok, csak lakótársak - érdekközösség, közös konyha, de a fürdőből van kettő, az már külön. Mosson magára. Én meg hadd dobjam a földre a ruháimat a SAJÁT SZOBÁMBAN.

De legtöbbször csak odáig jutok, hogy kell egy zug. Néha találkozzunk, de néha eltűnhessek, és senki ne kérdezzen semmit.

Beszélgettünk erről a pszichológussal. Többször előjött már ez az attitűdöm. Hogy mindenki hagyjon békén, ne kérjenek számon, ne ellenőrizgessenek, ne figyelmeztessenek a feladataimra. Tudom magamtól, úgy csinálom, úgy priorizálom, ahogy kedvem tartja. A magam metodikája szerint szeretek élni. Ne ugassanak bele. Kérdezte, hogy szerintem milyen korra jellemző ez a hozzáállás. Mert hát ez a kamaszkor, kérem.

Valószínűleg nem voltam. Vagy nem a megfelelő időben voltam. A klasszikus korai tizenéves korban még kb. Barbie-tam. (Jó, senki sem baszott 13 évesen, az én rasszomból legalábbis, 93-ban). Egész gimi alatt jó kislány voltam. Elsőszülött, aki semmilyen módon nem megy szembe a szülői elvárásokkal.

Aztán egyetemen, vagy még inkább utána, elszabadult a pokol. Felmerült bennem, hogy én egy autonóm személyiség vagyok, aki konkrétan azt csinálhat, amit akar. És csináltam is. És titkolóztam, nem mondtam el otthon, a negyedét sem. Hazudtam, ha kellett.

Közben meg nagyon nehezen bírtam beadagolni a szüleimnek, hogy ez a tér nekem kell. Évekig akartam külön szobát, 15 évesen jutottam el oda, hogy szóljak, hé, nagylány vagyok, ide a rumliszobát! Nekik nem jutott eszébe. Így voltam a saját lakással. Vagy 2 év volt, mire szóba mertem hozni.

Mindeközben a kamaszkor állandósult. Egy dacos, összeférhetetlen, öntörvényű, nagyigényű és ellenszolgáltatásra nehezen rávehető elkényeztetett liba lettem. Maradtam. Szerintem maradtam.

Emlékszem, úgy egy éve, amikor az előző (azóta kirúgott) pszichológusom a pofámba vágta, hogy ez nem felnőtt viselkedés, és nőjek fel. Kurvára felkaptam rajta a vizet. Mi az, hogy nem vagyok felnőtt? Dolgozom, háztartást vezetek, családom van! Mi a fasztól leszek felnőtt, ha nem ettől? A mostani pszichológustól egészen bevette a gyomrom. (Tényleg szuper a srác. Egy barátom ragaszkodik hozzá, hogy biztos szexelni akarok vele, vagy csak azt akarom, hogy ő akarjon. És biztos rám facsarja ki esténként, miközben a menyasszonya zuhanyozik. Ezt nem tudhatjuk meg soha.)

Mondtam, hogy összetegeződtünk? Részben azért, mert szeretek meghökkenteni, és látni akartam az arcát. Másrészt meg tényleg nagyon idegen tőlem a magázódás, senkivel sem magázódom, pláne nem egy nálam (minden értelemben) kisebb emberkével. Szóval egy mondatom közepén közbeszúrtam:

- Lehet, hogy ez teljesen nem professzionális, és ér nemet mondani, de muszáj nekünk magázódni?

Mosolygott, ahogy szokott mindenféle hülyeségemen.

- Nem, nem muszáj.

Úgyhogy most így vagyunk.

De vissza a szobámba. Kitaláltam gyönyörűen, hogy hogy rendezném be, hogy hova tenném és milyen ágyat, hol lennének a ruháim, a gépem, stb. Megvillogtattam már a férjemnek (mint a válás alternatíváját), de nem vett komolyan. "Égeti a pénz a zsebedet, és költeni akarsz." Ennyi volt a reakció. (Meg még annyi, hogy biztos félre akarok kúrni, és ahhoz kell a szoba, meg az ágy. Nem akartam neki mondani, ha meg akarnám csalni, ha eljutnék idáig, nem volna akadály, hogy a hitvesi ágyban tegyem ezt.)

Ha belegondolok nagyon hasonló reakciókat kaptam a szüleimtől, amikor szubtilisan célozgattam a saját szobára, vagy a saját lakásra. Nem vettek komolyan, nem a lényegi részére koncentráltak a kérdésnek.

Pár napja megint bedühödtem valamin, és vettem ezt az ágyat. El kéne mennem érte, elszállíttatni (jelenleg nem fér be a szobába, baszki). És valahogy el kell mondanom a férjemnek. Rettegek tőle.

Úgy érzem, ősszel beköszönt az új éra. Sok változás van az életünkben, főleg a gyerekek frontján. Végre mindkettő intézményesül - a kicsi már ügyesen beszokott a családi napközibe, a nagy meg megy a "nagy" oviba. Ezen még egy kicsit görcsölünk, ő is, én is. A kis meleg napközi fészekből az állami szférába. Nekem mindig a bátor arcát mutatja, de igazából inkább az apja típusa. Nem szereti a változást, nem szereti a kalandokat.

Én imádom a kalandot. Új dolgokat új módon kipróbálni. Mindig találok magamnak valamit, valami cuccot, hobbit, amire ráizgulok ami foglalkoztat, amibe belerakom a libidómat. Engem ez visz előre, igényem az előre menés. Valahova tartani, valamit elérni. Ideális esetben valami mérhetőt.

Elkezdtem futni. Röhej. Általános iskolában én voltam az a kövér kislány, aki képtelen volt futni, két kör után pipacspiros volt és nem kapott levegőt. Ha már itt tartunk, mindenféle sport maga volt a halál. Már nagylány voltam, amikor - pusztán a fogyás eszközeként - rátaláltam a tornára, először otthon, aztán teremben. 23 évesen tiszta függő voltam, 5:45-kor keltem, hogy el tudjak bumlizni az edzőterembe, és még tudjak munka előtt tudjak 2 órát edzeni. (Nagyon rosszul táplálkoztam mellette, úgyhogy semmi látszatja nem volt, löttyedt, vérszegény csonti voltam.) Aztán valahogy megtaláltam az egyensúlyt. Beállt egy tartható szintre.

A súlyom meg ment föl-le, az utóbbi években sajnos éppen föl - két terhesség, baszki. Úgyhogy most 8 hónapja életmódváltás van. 4 hónap alatt lement 10 kiló. Aztán kicsit kilengtem, visszamászott, aztán megint le, de most ennél a 10 kilónál platóztam, meg sem mozdul. Viszont izmosodok, formálódok, tetszik. (Most speciel jól táplálkozom.) Mennyivel okosabb vagyok, mint 10 éve. :)

De a mérhető része, a súly aggaszt. Kajából nem tudok többet visszavenni, úgyhogy valami extra mozgást kellett találnom.

8 éve egy park mellett lakom, de még sosem futottam. Ez volt az a mozgásforma, amitől egész életemben távolt tartottam magam, még legfittebb koromban is. Esetleg teremben, az általam úgy imádott kontrollált körülmények között. De kimenni a szabadba sportolni... Egyáltalán, kimenni a szabadba...

Nem vagyok egy természetközeli lény. Túl sokat jelent nekem a kényelem. Nem szeretem a rovarokat, a koszt. Kifejlesztettem egy jó kis súlyos pollenallergiát is magamnak, amitől taknyom-nyálam egybefolyik, ha kimerészkedem. Nem szeretem az állatokat, a macskát főleg nem, de a kutyát sem különösebben. (Ki meri ezt így kimondani? A társadalom szerint nem vagyok jó ember, ha nem szeretem az állatokat...) A háziállatokat meg különösen azért nem csípem, mert azokról gondoskodni kell, alkalmazkodni hozzájuk. (Azokra is allergiás vagyok egyébként.) Nekem meg semmi kedvem alkalmazkodni senkihez. Még kevésbé gondoskodni róluk. Valakinek ez örömet okoz, nekem 100% teher. (Mindenki nyugodtan gondolja tovább az anyaság irányába, és máris kap egy kulcsot a problémáimhoz.)

Szóval a természet: nincs vele bajom, hogyha ott marad, ahova való. Kintre. Új nyílászáró, redőny és szúnyogháló: az életminőségem 12%-ot javult. Nem tudom kontrollálni, úgyhogy nem szeretem a "kintet". Nagy, veszélyes. Bármi lehet ott. A városban még csak OK, de mindenféle zöldség között... Még vezetni sem szeretek országúton, pedig mindenki azt imádja, hogy milyen könnyű. A városi közlekedést, amitől minden vidéken vizsgázott mazsola fél, kifejezetten szeretem. Helyzetek vannak, változatosság. De a sztráda félelmetes, fárasztó és unalmas egyszerre. (Ezt is tovább lehet gondolni az anyaság felé.)

És ezzel együtt, minden averziómat legyőzve két hete először lementem futni. A parkba. Nem egy Appalachian-trail, de nekem a vad, zöld, mindenféle időjárással teli great outdoors. Persze a bőrömből nem tudtam kibújni, úgyhogy pulzusmérő óra, Nike+ running alkalmazás az okostelefonon. Minden mérünk. Teljesítményt, kalóriát, távot. Ezzel a kis meghosszabbított komfortzónával el tudtam indulni.

Először nevetséges kis 20 percet, kb. fele futás, fele gyaloglás. Két hét alatt eljutottam oda, hogy 45 perc futás, benne 4*100 gyaloglás pihenőnek. (Ha így haladok, 5 év múlva Amazóniában fogom eleven krokodilok még dobogó szívét kitépni a fogammal.) Imádom a fejődést, tiszta sztahanovista vagyok. Kitűzök valami célt, és túlteljesítem. Ez egészen érzéki örömet okoz. Meg közben megszerettem ezt a futást - annyiból illik hozzám, hogy igazi egyéni sport, nem kell alkalmazkodni (már megint ez a szó), mehetek a magam tempójában.

Tegnap aztán ott maradt valahol a telóm, és teljesen egyedül, teljesen "üresen" kellett lemennem. Semmi támpont, semmi fogódzó, csak az idő, meg a körök hossza nagyjából. Esteledett. Mindig délelőtt megyek le, nem szeretem a sötétet. Meg nappal van időm, este nem. De most így jött ki.

Mentem bele a nagy büdös szürkületbe, szemerkélt az eső, rajtam kívül csak egy-két elszánt ténfergett kint (a legerőszakosabb kutyák gazdái jobbára). Éreztem, hogy kicsit lassabb vagyok, de a szokásos "úristen, én ezt nem bírom, menjünk haza" fázis az elején elmúlt, és hamar eljött az "akármeddig tudnék futni ebben a tempóban". És csak nagyon sokára jött el a "ja nem, mégsem" pont. Ahonnan még mindig lehet tovább futni valamennyit.

Szóval a határok. Tudnak tágulni. Néha fájdalmasan, mint amikor a hüvely változik szülőcsatornává. Néha szinte maguktól vándorolnak odébb, csak győzzem belakni a teret.