Néha azt akarom, hogy semmi közünk ne legyen egymáshoz. Nagy veszekedések után például. Ilyenek vagyunk, felfortyanunk, eszkalálódik a helyzet, mindenféle dolgot egymás fejéhez vágunk. Aztán viszonylag hamar lehiggadunk.(Erről az jut eszembe, amit edzés kapcsán "tanultam", hogy a kevésbé edzett ember pulzusa kardio-mozgáskor csak lassan emelkedik meg a megfelelő pulzusszámra, viszont mozgás után nehezen is áll helyre. Aki edzett, az hamar felveszi az "üzemi hőmérsékletet", és ha abbahagyja, akkor a szervezet hamar visszateszi magát üresbe. Nem tudom, hogy mi ennek az előnye, de biztos van. De az allegória mentén szemlélve mi igen "edzett" veszekedők vagyunk.)

Szóval lehiggadunk hamar. Csak az a kérdés, mi történik a lehiggadás előtt. Ilyenkor szokott mindenféle önpusztító gondolatom támadni, vagy össze akarok csomagolni, és elhúzni a picsába, és vissza se nézni.

Pár napja egy ilyen alkalommal vettem magamnak egy ágyat. A vaterán találtam, tök jó állapot, pont megfelelő méret, tetszik, nem drága, lecsaptam.

De lépjünk egyel hátrébb, csak hogy elmondjam, miért a blog címe, meg a téma. Van egy szobánk, jelenleg dolgozó meg mindenféle cuccot tárolunk benne. Elég katyvaszos, összevissza, és nem tudok rendet tartani benne, túl sok a szar. Hosszútávon gyerekszobának szánjuk, ha igény lesz a külön szobára, most még nincs.

Régen, nagyon-nagyon régen ez volt ez én gyerekszobám. Nem emiatt akarom, meg nem emiatt kötődöm hozzá, csak úgy incidentally mondom. Mert felmerült bennem, nem is egyszer, hogy akarom, csak magamnak, és itt mindenki hagyjon békén. Akarok egy ágyat, akarok egy halom szekrényt, ahol  csak az én dolgaim vannak, és nincsenek a konyharuhák közé mini USB átalakító kábelek dugdosva, meg nem ugrik ki egy guriga DVD a pulóvereim alól.

Pár hete merült fel bennem először a gondolat (akkor indítottam a blogot). Mert a válás nem opció. Nem praktikus, nem éri meg sehogy sem. Meg olyan végleges. És ha mégis?

De a lakást meg lehetne osztani. (Ez eleve vicces, mert ez két lakás egybenyitva, az egyik az enyém, a másik az övé. És nem, nem a szomszédomhoz mentem hozzá, ha ez felmerül.) Legyen az övé a mostani háló, vigye oda a szarjait. Legyen az enyém a dolgozó, az én szarjaimmal. És ne menjünk be egymás területére. (Ja, vigye a számítógépét meg a vele járó kupit is, mert kivagyok tőle.)

A vadabb elképzelés szerint innentől se puszi, se pacsi, nem vagyunk a szó klasszikus értelmében házasok, csak lakótársak - érdekközösség, közös konyha, de a fürdőből van kettő, az már külön. Mosson magára. Én meg hadd dobjam a földre a ruháimat a SAJÁT SZOBÁMBAN.

De legtöbbször csak odáig jutok, hogy kell egy zug. Néha találkozzunk, de néha eltűnhessek, és senki ne kérdezzen semmit.

Beszélgettünk erről a pszichológussal. Többször előjött már ez az attitűdöm. Hogy mindenki hagyjon békén, ne kérjenek számon, ne ellenőrizgessenek, ne figyelmeztessenek a feladataimra. Tudom magamtól, úgy csinálom, úgy priorizálom, ahogy kedvem tartja. A magam metodikája szerint szeretek élni. Ne ugassanak bele. Kérdezte, hogy szerintem milyen korra jellemző ez a hozzáállás. Mert hát ez a kamaszkor, kérem.

Valószínűleg nem voltam. Vagy nem a megfelelő időben voltam. A klasszikus korai tizenéves korban még kb. Barbie-tam. (Jó, senki sem baszott 13 évesen, az én rasszomból legalábbis, 93-ban). Egész gimi alatt jó kislány voltam. Elsőszülött, aki semmilyen módon nem megy szembe a szülői elvárásokkal.

Aztán egyetemen, vagy még inkább utána, elszabadult a pokol. Felmerült bennem, hogy én egy autonóm személyiség vagyok, aki konkrétan azt csinálhat, amit akar. És csináltam is. És titkolóztam, nem mondtam el otthon, a negyedét sem. Hazudtam, ha kellett.

Közben meg nagyon nehezen bírtam beadagolni a szüleimnek, hogy ez a tér nekem kell. Évekig akartam külön szobát, 15 évesen jutottam el oda, hogy szóljak, hé, nagylány vagyok, ide a rumliszobát! Nekik nem jutott eszébe. Így voltam a saját lakással. Vagy 2 év volt, mire szóba mertem hozni.

Mindeközben a kamaszkor állandósult. Egy dacos, összeférhetetlen, öntörvényű, nagyigényű és ellenszolgáltatásra nehezen rávehető elkényeztetett liba lettem. Maradtam. Szerintem maradtam.

Emlékszem, úgy egy éve, amikor az előző (azóta kirúgott) pszichológusom a pofámba vágta, hogy ez nem felnőtt viselkedés, és nőjek fel. Kurvára felkaptam rajta a vizet. Mi az, hogy nem vagyok felnőtt? Dolgozom, háztartást vezetek, családom van! Mi a fasztól leszek felnőtt, ha nem ettől? A mostani pszichológustól egészen bevette a gyomrom. (Tényleg szuper a srác. Egy barátom ragaszkodik hozzá, hogy biztos szexelni akarok vele, vagy csak azt akarom, hogy ő akarjon. És biztos rám facsarja ki esténként, miközben a menyasszonya zuhanyozik. Ezt nem tudhatjuk meg soha.)

Mondtam, hogy összetegeződtünk? Részben azért, mert szeretek meghökkenteni, és látni akartam az arcát. Másrészt meg tényleg nagyon idegen tőlem a magázódás, senkivel sem magázódom, pláne nem egy nálam (minden értelemben) kisebb emberkével. Szóval egy mondatom közepén közbeszúrtam:

- Lehet, hogy ez teljesen nem professzionális, és ér nemet mondani, de muszáj nekünk magázódni?

Mosolygott, ahogy szokott mindenféle hülyeségemen.

- Nem, nem muszáj.

Úgyhogy most így vagyunk.

De vissza a szobámba. Kitaláltam gyönyörűen, hogy hogy rendezném be, hogy hova tenném és milyen ágyat, hol lennének a ruháim, a gépem, stb. Megvillogtattam már a férjemnek (mint a válás alternatíváját), de nem vett komolyan. "Égeti a pénz a zsebedet, és költeni akarsz." Ennyi volt a reakció. (Meg még annyi, hogy biztos félre akarok kúrni, és ahhoz kell a szoba, meg az ágy. Nem akartam neki mondani, ha meg akarnám csalni, ha eljutnék idáig, nem volna akadály, hogy a hitvesi ágyban tegyem ezt.)

Ha belegondolok nagyon hasonló reakciókat kaptam a szüleimtől, amikor szubtilisan célozgattam a saját szobára, vagy a saját lakásra. Nem vettek komolyan, nem a lényegi részére koncentráltak a kérdésnek.

Pár napja megint bedühödtem valamin, és vettem ezt az ágyat. El kéne mennem érte, elszállíttatni (jelenleg nem fér be a szobába, baszki). És valahogy el kell mondanom a férjemnek. Rettegek tőle.