Úgy érzem, ősszel beköszönt az új éra. Sok változás van az életünkben, főleg a gyerekek frontján. Végre mindkettő intézményesül - a kicsi már ügyesen beszokott a családi napközibe, a nagy meg megy a "nagy" oviba. Ezen még egy kicsit görcsölünk, ő is, én is. A kis meleg napközi fészekből az állami szférába. Nekem mindig a bátor arcát mutatja, de igazából inkább az apja típusa. Nem szereti a változást, nem szereti a kalandokat.
Én imádom a kalandot. Új dolgokat új módon kipróbálni. Mindig találok magamnak valamit, valami cuccot, hobbit, amire ráizgulok ami foglalkoztat, amibe belerakom a libidómat. Engem ez visz előre, igényem az előre menés. Valahova tartani, valamit elérni. Ideális esetben valami mérhetőt.
Elkezdtem futni. Röhej. Általános iskolában én voltam az a kövér kislány, aki képtelen volt futni, két kör után pipacspiros volt és nem kapott levegőt. Ha már itt tartunk, mindenféle sport maga volt a halál. Már nagylány voltam, amikor - pusztán a fogyás eszközeként - rátaláltam a tornára, először otthon, aztán teremben. 23 évesen tiszta függő voltam, 5:45-kor keltem, hogy el tudjak bumlizni az edzőterembe, és még tudjak munka előtt tudjak 2 órát edzeni. (Nagyon rosszul táplálkoztam mellette, úgyhogy semmi látszatja nem volt, löttyedt, vérszegény csonti voltam.) Aztán valahogy megtaláltam az egyensúlyt. Beállt egy tartható szintre.
A súlyom meg ment föl-le, az utóbbi években sajnos éppen föl - két terhesség, baszki. Úgyhogy most 8 hónapja életmódváltás van. 4 hónap alatt lement 10 kiló. Aztán kicsit kilengtem, visszamászott, aztán megint le, de most ennél a 10 kilónál platóztam, meg sem mozdul. Viszont izmosodok, formálódok, tetszik. (Most speciel jól táplálkozom.) Mennyivel okosabb vagyok, mint 10 éve. :)
De a mérhető része, a súly aggaszt. Kajából nem tudok többet visszavenni, úgyhogy valami extra mozgást kellett találnom.
8 éve egy park mellett lakom, de még sosem futottam. Ez volt az a mozgásforma, amitől egész életemben távolt tartottam magam, még legfittebb koromban is. Esetleg teremben, az általam úgy imádott kontrollált körülmények között. De kimenni a szabadba sportolni... Egyáltalán, kimenni a szabadba...
Nem vagyok egy természetközeli lény. Túl sokat jelent nekem a kényelem. Nem szeretem a rovarokat, a koszt. Kifejlesztettem egy jó kis súlyos pollenallergiát is magamnak, amitől taknyom-nyálam egybefolyik, ha kimerészkedem. Nem szeretem az állatokat, a macskát főleg nem, de a kutyát sem különösebben. (Ki meri ezt így kimondani? A társadalom szerint nem vagyok jó ember, ha nem szeretem az állatokat...) A háziállatokat meg különösen azért nem csípem, mert azokról gondoskodni kell, alkalmazkodni hozzájuk. (Azokra is allergiás vagyok egyébként.) Nekem meg semmi kedvem alkalmazkodni senkihez. Még kevésbé gondoskodni róluk. Valakinek ez örömet okoz, nekem 100% teher. (Mindenki nyugodtan gondolja tovább az anyaság irányába, és máris kap egy kulcsot a problémáimhoz.)
Szóval a természet: nincs vele bajom, hogyha ott marad, ahova való. Kintre. Új nyílászáró, redőny és szúnyogháló: az életminőségem 12%-ot javult. Nem tudom kontrollálni, úgyhogy nem szeretem a "kintet". Nagy, veszélyes. Bármi lehet ott. A városban még csak OK, de mindenféle zöldség között... Még vezetni sem szeretek országúton, pedig mindenki azt imádja, hogy milyen könnyű. A városi közlekedést, amitől minden vidéken vizsgázott mazsola fél, kifejezetten szeretem. Helyzetek vannak, változatosság. De a sztráda félelmetes, fárasztó és unalmas egyszerre. (Ezt is tovább lehet gondolni az anyaság felé.)
És ezzel együtt, minden averziómat legyőzve két hete először lementem futni. A parkba. Nem egy Appalachian-trail, de nekem a vad, zöld, mindenféle időjárással teli great outdoors. Persze a bőrömből nem tudtam kibújni, úgyhogy pulzusmérő óra, Nike+ running alkalmazás az okostelefonon. Minden mérünk. Teljesítményt, kalóriát, távot. Ezzel a kis meghosszabbított komfortzónával el tudtam indulni.
Először nevetséges kis 20 percet, kb. fele futás, fele gyaloglás. Két hét alatt eljutottam oda, hogy 45 perc futás, benne 4*100 gyaloglás pihenőnek. (Ha így haladok, 5 év múlva Amazóniában fogom eleven krokodilok még dobogó szívét kitépni a fogammal.) Imádom a fejődést, tiszta sztahanovista vagyok. Kitűzök valami célt, és túlteljesítem. Ez egészen érzéki örömet okoz. Meg közben megszerettem ezt a futást - annyiból illik hozzám, hogy igazi egyéni sport, nem kell alkalmazkodni (már megint ez a szó), mehetek a magam tempójában.
Tegnap aztán ott maradt valahol a telóm, és teljesen egyedül, teljesen "üresen" kellett lemennem. Semmi támpont, semmi fogódzó, csak az idő, meg a körök hossza nagyjából. Esteledett. Mindig délelőtt megyek le, nem szeretem a sötétet. Meg nappal van időm, este nem. De most így jött ki.
Mentem bele a nagy büdös szürkületbe, szemerkélt az eső, rajtam kívül csak egy-két elszánt ténfergett kint (a legerőszakosabb kutyák gazdái jobbára). Éreztem, hogy kicsit lassabb vagyok, de a szokásos "úristen, én ezt nem bírom, menjünk haza" fázis az elején elmúlt, és hamar eljött az "akármeddig tudnék futni ebben a tempóban". És csak nagyon sokára jött el a "ja nem, mégsem" pont. Ahonnan még mindig lehet tovább futni valamennyit.
Szóval a határok. Tudnak tágulni. Néha fájdalmasan, mint amikor a hüvely változik szülőcsatornává. Néha szinte maguktól vándorolnak odébb, csak győzzem belakni a teret.
