Egyik este elmentem a 3,5 éves nagyfiammal cirkuszba. Egy klasszikus vándorcirkusz járt felénk, még az oviba is vittek szórólapokat, nem tudtam megúszni. "Anyu, van elefánt és tigris!"
Alapvetően utálom a cirkuszt. Nem is utálom - sajnálom őket. Persze az állatokat illene sajnálni, de én főleg az embereket szoktam. Szerintem mindenki, aki egy kis beleérző képességgel is rendelkezik, látja, hogy milyen iszonyatos munkát jelent, milyen embertelen körülmények között, és milyen nagyon kevés a látszatja.
Folyton úton, sosem megérkezve. Hetente összepakolni az életüket, be a lakókocsiba, majd ismét megállni egy istenverte lakótelep mellett, felépítkezni, és eladni csillogás illúzióját.
Mint a jó tanár, próbálom az erőfeszítést díjazni, de annyira nem látványos... Fáradt állatok, fásult artisták. Gyerekek, csak pár évvel nagyobbak, mint az enyémek. Hihetetlen dolgokat csinálnak a magasban, legalábbis az átlagember sosem tudná utánuk csinálni. Mégis van egy olyan hangulata, mint az évzáró balettelőadásoknak, ahol rózsaszín tütüben bénáznak az ötévesek, az anyjuk meg könnyekkel küzd, hogy milyen aranyosak, de művészi értéke a produkciónak természetesen nincs. (Itt is a porond mellett állt a kislány edzője = anyja / nagyanyja, ő tapsol a leghangosabban.) Amikor pénzt adok nekik mindezekért, úgy élem meg, mintha adakoznék. Mintha lábbal festő művészek képeit venném meg, vagy halláskárosultaktól plüssállatot a vonaton.
Nem tudom, hogy élnek meg. Tényleg nem. Ott számolgattam magamban, hogy mennyi bevételük lehet egy nap, és abból kell kihozni 20-30 ember meg vagy 15 állat életét. Azzal együtt, hogy oltári lehúzás az egész. A jegy még OK, hogy drága - élő emberek élő produkciója, ilyesmiért szívesen fizetek. De ott van a négyszeres árú popcorn, nyalóka, lufi - amit nem tudok megtagadni a gyerektől, ha már ott van és kéri. És közben meg kifizetem, mert sajnálom őket.
Egyre zavaróbbá válik ez az empátia, amit kifejlesztettem magamban. A régi énképembe ez abszolút nem illik bele: én önző vagyok, csak magamra gondolok, a többiek hülyék, a szempontjaik, az érzéseik érthetetlenek és irracionálisak. Az egyik pszichológusom azt mondta, hogy az anyaság nagyrészt empátia: megérteni, mit akar, igényel a gyerek, még akkor is, ha nem tudja kimondani, megfogalmazni még saját magának sem. És most azt veszem észre hogy bele tudok lépni mások cipőjébe.
Például a nagy fiam nagyon félős, sosem akar egyedül maradni, főleg a sötétben (ezért alszik mindig velem, ami nem helyes, de ez van). Felnőttként azt gondolom: de hiszen ott vagyok a szomszéd szobában, ég a sólámpa, kényelmesen elfér az ágyában. De ez nem elég neki, belém akar bújni (ödipuszos időszak van). Egyik hajnalban nem tudtam aludni, és kimentem internetezni a dolgozóba - felriadt és sírva rohant végig a lakáson, amíg megtalált. Amikor megöleltem, éreztem, hogy majd kiugrik a szíve. És nem csak sajnáltam. Bevillant az az érzés, hogy kicsi vagyok, sötét van, egyedül vagyok, és semmi másra nem vágyom, minthogy csattogó meztelen talpakkal átvágtassak anyukámhoz, és belefúrjam a fejem az anyaszagú kispárnába.
És nem csak a gyerekekkel kapcsolatban érzem ezt. Balra akarok kanyarodni a kocsival, szemből jön valaki, nem akarok elé bemenni, mögötte üres az út. Nem tudom megítélni, hogy milyen gyorsan jön, csak homályosan érzem (másodpercek alatt történik az egész), hogy lassít. De hiába lassít, egyre közelebb van, ahogy telik az idő, egyre kevésbé akarok elé bekanyarodni. Amikor gázt adva elhalad mellettem, a fiatal férfi vezető mindenféle kézjellel tudtomra adja, hogy micsoda béna picsa vagyok. Az egyszerű megoldás az lenne, hogy elkönyvelem magamban egy hülye fasznak. De újabban nem ezt csinálom. Hanem arra gondolok, hogy élte ő ezt meg. El akart engedni, ő jófej volt, és én visszautasítottam - ez fáj és sértő neki, és így ventilálja ki magából. Nagyobb energia ezt csinálni, de az hiszem, ez a jobb út. Mert az első módszerrel egyre inkább meg leszek győződve arról, hogy a világ tele van rosszindulatú faszokkal. Pedig azért nem.
Hazajöttünk félidőben, mert a gyerek elfáradt. (Meg frászt kapott a bohóctól. De mégis ki az, aki nem fél a bohóctól? De annyira akarta azt a lufit, ami árult, hogy a hátam mögé bújva odamerészkedett. Ránézni nem mert, köszönni, kérni is nekem kellett. Annyira meg tudtam érteni.)
Örültem, hogy eljöhettünk. Kezdett rajtam kitörni a mandulagyulladás, fáradt voltam és sípulóverben is remegtem. A szervezet megálljt parancsolt, se dolgozni, se sportolni nem tudok, és csak csokit akarok enni. Közben itthon állt a bál az ágy miatt, de ez már egy másik történet.
