Vetélkedő. Ez egy tévés vetélkedő, amiben voltam.

Tiszta szellemidézés volt, mert olyan 15 hónappal ezelőtt szintén voltam egy vetélkedőben. Akár tudhatjátok is, hogy melyik, ill. nem nehéz kitalálni, mert kb. egy olyan volt és van most is, amiben nem egymás hányásának a felnyalása a feladat. Ugyanennek a műsorvezetőnek a korábbi műsora volt akkor, és most - nos - az aktuális.

Olyan elképesztő a kontraszt, aközött, amit akkor megéltem, amit kaptam attól a helyzettől, amilyen VOLTAM akkor, azzal szemben, ami MOST van.

Kb. akkor voltam szerintem a legalján. Illetve a hosszú, lapos és kilátástalan legaljnak egy átlagosan mély pontján. November volt, én egy hatalmas, megkeseredett, kiábrándult tehén voltam. Az életem egy percepcionális pokol. Azt gondoltam, a gyerekek miatt van így. Vagy nagyrészt miattuk. Meg a férjem miatt. Pedig a retospekció bölcsességével felvértezve inkább ÉN voltam "elromolva", a körülmények akkor sem voltak rosszabbak, mint most. De ne szaladjunk előre.

A játékosválogatás akkor is nagyon hasonló volt. Pofavizit-beszélgetés - megnézik, hogy képernyőképes vagy-e, tudsz-e beszélni, vannak-e fogaid. Aztán egy műveltségi teszt. Aztán egy próbajáték. Tudjátok, hogy indultam neki? Hogy nyilván tuti beválogatnak. Okos vagyok. Nem vagyok (voltam) vállalhatatlan külsejű. Örüljenek, hogy jelentkeztem. Úgy mentem neki, hogy minden kudarc akkor, hogyha nem a kör közepére kerülök be. Olyan lelkiállapotban, hogy minden olyan szcenárió, hogy nem nyerek 25 milliót, az veszteség.

A pofaviziten átmentem, a teszten nyilván. A próbajátékon pechem volt, de még így is elmentem biodíszletnek. (Aki nem vágja az akkori műsor struktúráját, annak nem fogom most részletesen elmagyarázni, de volt egy főjátékos a kör közepén, meg egy csomó körülötte, akiket le kellett győzni. És én egy ilyen legyőzendő lettem.)

Amikor kiderült, hogy mellékjátékos leszek, összetörtem. Szóval nem vagyok elég jó? Mi a baj velem? Csúnya vagyok? Nem vagyok elég okos? Nem vagyok elég karakteres? Nem vagyok showman? (Show-woman? Vagy a politikai korrektség csimborasszója, showperson?) Bármelyik válasz szörnyű.

(Amúgy az utólagos racionalizálási folyamat során arra jutottam, hogy biztos túl kövér voltam. "A rohadtak! A világ szemét! Hiába vagyok okos! Csak az számít, hogy nézek ki! STORY OF MY LIFE... Azon a próbajátékon meg pechem volt! Az előző embertől a sárga és a kék szín keverékét kérdezték, tőlem meg egy XIX. századi keramikust! Rohadt a világ! Összeesküdött ellenem!" Most annyira kell röhögnöm az akkori magamon.)

Végignyomtam a kurva hosszú, unalmas és fárasztó felvételt, végig azt érezve, hogy házhoz mentem a pofonért. Persze vesztettem. Mármint a másik ember legyőzött. (Méltó ellenfél volt btw, végig is ment, és nyert. Én voltam ez első kiütött figura, tökéletesen esélytelen. Azért igyekeztem, és az is dühítő volt, hogy egy olyan kérdésen estem ki, amit amúgy valahol tudtam, és ILYEN közel voltam a megfejtéshez.)

Persze tömény kudarcélménynek könyveltem el. Amikor visszanéztem a tévében, még szörnyűbb volt. Vagyis másképp volt szörnyű, mint a felvételkor. Undorodtam attól, ahogy kinézek. Ez volt decemberben.

Tavaly januárban, egész pontosan január 6-án kattant valamit. Hogy ez így nem megy tovább. Bontsuk le ezt az építményt magunkról, mert megfulladok alatta. (Akkor csak a hájra gondoltam. Pedig sokkal több mindent le kellett bontani.)

Az első 5 kiló hipergyorsan lepattant, ahogy az lenni szokott. olyan rétegeim kerültek felszínre - fizikailag és lelkileg is - amiket éve óta eltemettem. Ha emlékeztek, március végén kezdtem a blogot. Akkor voltam a kilendült inga másik végpontján - vagy nevezzük mániás fázisnak, nekem mindegy.

Van egy elméletem - kicsit metafizikai, szégyellem is...Ahogy megy le a háj, egy csomó benne tárolt méreganyag kiszabadul. (Ez még nem az elméletem, ez tény.) És ahogy kiszabadul, egy kicsit elkezd mérgezni. Újra szembe kell néznie vele a testnek. Ennek mintájára a léleknek is szembe kell néznie a fizikai háj alatt, vagy bárhol tárolt negatív rezgésekkel. Kiszabadultak. Mérgeztek. El kellett kezdeni szépen összesöpörni és kipucolni.

Erre vannak stratégiák, biztos nem az enyém a legjobb. Én ilyenkor mindig elengedem a kantárt, hagyom a lovakat futni, és élvezem a szelet a hajamban. Szabad folyást engedtem az érzéseimnek, egy kicsit be is diliztem, persze. Összeférhetetlen lettem. Az apátiából, hát ebbe a mániába sodródtam, igen, beismerem.

Az a tavasz, meg az a nyár elég húzós volt. De ma úgy látom, számomra megkerülhetetlen fázisa volt a helyzettel való megbirkózásnak. Ősztől érzem azt, így utólag, hogy ez már a gyógyulás időszaka volt.

Sok minden kellett hozzá. Kellett a pszichológus. Ő nagyon kellett. Nem tudom, melyikünk csinálja ilyen jól, vagy éppen együtt tudunk ilyen jól működni, de nagyon sokat használ. Kellett a gyerekek intézményesülése, "öregedése". Kellett az, hogy a férjem is egy kicsit összekapja magát. (Bár neki inkább az kellett, hogy én rendben legyek, és akkor ő is elkarcol. Ő csak a hisztis-undok feleséggel nem tud mit kezdeni, a jófej feleséggel jól kijön...)

Nem fogyok már olyan rohamosan. 14 kilónál tartok bő egy év alatt, és ez jó. Többnek látszik, mert sokat formálódtam. Még mindig nem vagyok teljesen komfortos a bőrömben, de pl. sosem voltam még ilyen izmos. (Elnézegetem a lábam, és simogatom, mint valami kedves állatot.) És ez még csak a testem.

Térjünk vissza a vetélkedőre. A szituáció nagyon hasonló. Igaz, ezúttal ők hívnak fel, hogy van az új műsor, nem szeretnék-e jönni. Persze, miért ne.

Ugyanott vagyok, ugyanazok a helyzetek, mégis minden más. (Lsd. Kék madár, és a gyémánt elfordítása, de ezt úgysem érti senki.)  Úgy megyek oda, hogy a világ nem ellenség. Ők nem azért vannak ott, hogy nekem rossz legyen. Nem azért vannak ott, hogy engem megítéljenek. Ezek emberek, szerkesztők, akiknek az a munkájuk, hogy eldöntsék, hogy más emberek alkalmasak-e arra, hogy egy vetélkedőben szerepeljenek, és milyen poszton. (Btw. ezek kb. ugyanazok az emberek, mint 15 hónapja. Tök vicces.)

És egész jól megy. Jófej vagyok, közlékeny, urambocsá kedves. A tudás-részén megfelelő. Nem tudom, hogy mennyire, nem is érdekel. Nagy különbség, hogy nem gondolom, hogy én vagyok a legjobb. Vagy nekem kéne annak lennem, csak hát a körülmények. A faszt. Sok okosabb / nagyobb tudású / szélesebb műveltségű ember van. Pláne ebben a körben. De ez nem baj. (Tényleg nem! Őrület, hogy ilyeneket mondok, és komolyan gondolom!) Sokan szebbek, csinosabbak, kedvesebbek, mint én. Vannak olyanok is, akik nálam érdekesebb fazonok, jobbak a sztorijaik, jobban szereti őket a kamera. De ezen elemek lineáris kombinációjában mégis vagyok olyan jó, hogy bekerülök egy ilyen műsorba. Szuper!

Nem úgy megyek oda, hogy már az kudarc, hogy nem kérdezés nélkül nyomtak egy halom pénzt a kezembe. Ez most egy jó kaland. Örülök, hogy itt lehetek. Hasonló szitu, hasonló díszlet, hasonló játékostársak. Csak én nem vagyok egy savanyú bányarém. Beszélgetek az emberekkel. Nem gyűlölöm őket. (Összetalálkozom a pasival, aki annak idején kiejtett. Jókat röhögünk együtt. Mondom, hogy drukkoljon - ő a következő adásban lesz.)

Persze nem nyertem. (Figyelitek? Nem úgy mondtam, hogy vesztettem!) De úgy álltam hozzá, hogy mindenképpen lesz 2 percem a képernyőn. Ha totál hülye vagyok, akkor is. (A kiesésig is el kell jutni.) De ennél sokkal tovább jutottam, végignyomtam 3 kört, helyesen, ügyesen. Nem húztam szerencsés pénzeket, úgyhogy egy sportkérdésnél kipottyanok. Ez van, nagyjából ezt vártam, teljesen jogos volt. Többször is bejöttek a tippjeim. Ha több szerencsém van, tovább maradok, vagy ki tudja, nyerek is. Ha nem, akkor az elsőnél kipottyanok. Ez így kb. reális volt. És sikerült belevinnem egy kis show-elemet is, amitől talán emlékezetesebb maradtam, mint más játékosok. (Vicces volt, tényleg.)

Az élmény jó. És ez fantasztikus érzés. Kilépni a komfortzónából, és ott jól érezni magad. Vagy már szinte bevonni az ilyen helyzeteket a komfortzónába. Ó, a határ a csillagos ég! A világ egyetlen hatalmas potenciális komfortzóna!

Tapadjatok a képernyőre, valamikor március legelején leszek adásban. Aki nem ismer meg, az semmit nem tudott meg rólam :)