(Mielőtt belevágok a mai, inkább allegórikus-szimbolikus, mint tényszerű ámokfutásomba, jelzem, hogy anyukám itthon van már, és nagyon gyenge, de gyógyul. Én is olyan 90%-ban gyógyult vagyok. Visszatértem a mozgáshoz és a visszafogott étkezéshez, úgyhogy szerintem még időben elcsíptem a kilókat, amik óhatatlanul feljöttek a festive és betegen töltött ünnepek alatt.)

Úgy tűnik, kandúrka kimúlt. Igazából nem, de az én szempontomból többé-kevésbé igen. A karácsonyi szünetezés tett be végleg. Valami elmúlt, valami elpattant. Mint egy túl nagyra fújt szappanbuborék, hogy a tőkepiaci hasonlatoknál maradjunk.

Nem történt semmi drámai, ne gondoljatok "szakításra", vagy ilyesmire. Csak szépen lassan elkopott. (Visszament a gazdájához. Mióta ott is etetik...)  Már nem írogat rám magától. Néha küldünk egymásnak valami vicceset. Megkérdezzük kötelességtudóan minden másnap, hogy 'hogy vagy'. És válaszoljuk a semmitmondó uncsi szarokat, hogy beteg vagyok, sok a munka. Bloáh.

Én még ápolgattam, ragasztgattam volna. A száraz ágon csüngő karácsonyfadíszt, ami lepottyant és elrepedt. Nem tört el teljesen, szóval nincs szívünk kidobni. Meg szeretjük is, fűznek hozzá emlékek. Úgyhogy visszatesszük a fára és befelé fordítjuk a törött oldalát, hogy ne látsszon. Az ilyen díszeket aztán még évekig lehet őrizgetni, felrakni újra, hátra, befelé. Hogy tudjuk, hogy ott van, de rontsa el az összképet. Aztán már nem felrakni többet, csak hagyni a dobozokban pihenni évről évre. Kicsomagolni, megnézni, sóhajtani, visszacsomagolni. Talán évek után mégis kidobni. (Vagy meghalni, és akkor majd a gyerekünk dobja ki.)

Azt utálom az egészben, hogy miért én voltam a lúzer? Miért én erőltettem? Ezt az egészet nem én kezdeményeztem, nem én akartam. Ő nyomult, barátkozott. Aztán beszippantott az igyekezete, és kezdtem úgy tekinteni rá, mint egy igazi barátra. És igen, volt némi kiéletlen szexuális felhangja is. De ezzel együtt úgy gondoltam, hogy ez tartható.

Mondok egy másik példát. Van egy kollégám, (pasi) akivel munka miatt többet beszélgettünk újabban. És megállapítottuk, hogy bár sosem voltunk rosszban, mi lehetnénk egész jó barátok. Annyira hasonló a helyzetünk, a gondolkodásunk, a dilijeink, a humorunk. El is kezdtünk barátkozni (igen, itt is van szexuális feszültség, de kordában van tartva). De valahogy nem tudja azt adni, amit egy baráttól várok. Eltűnik napokra, hetekre, nem válaszol. Aztán csodálkozik, hogy nem úgy üdvözlöm, mint a csomagtartóba zárt kutya a gazdáját, amikor felveszi a fonalat.

És ennek nem a lappangó szexualitás az oka - mert ez szerintem lehet integrálni egy barátságba - hanem az alapvető különbség aközött, hogy a nők és a férfiak mit tekintenek barátságnak.

Lehet, hogy ez csak én vagyok, de szerintem mi, nők, azokkal, akikkel jóban vagyok (egy adott helyzetben, adott időben), elképesztően intenzíven tartjuk a kapcsolatot. Naponta beszélünk (illetve mióta van facebook, zárt csoportokban írogatunk), belemászunk a másik életébe, érdeklődünk, megosztunk. Van két ilyen baráti köröm is - mind lányok - és igen, egymás seggében vagyunk, és élvezzük. Oda lehet szaladni a másikhoz, virtuálisan, vagy valóságban, megkapaszkodni benne. És ez jó. Biztonságot ad, szórakoztat.

A pasik nem így barátok, úgy veszem észre. Nekik nincs ilyen intenzív kontaktálási igényük. Nem akarnak ennyit együtt lenni a másikkal. Nem akarnak ennyi mindent tudni róla. Nem egyszer előfordult egy-egy férfibarátommal, hogy azt mondták, ezeket a dolgokat a legközelebbi pasi barátaik sem tudják róluk, csak én. Én meg csodálkozom, hogy ez full alap.

A nők mindent elmondanak a barátnőiknek. Mindent. (Jusson ez eszedbe, amikor legközelebb találkozol a nőd valamelyik barátnőjével. Igen, azt is tudja. Azt is.) Amúgy erősen hiszek ezekben az evolúciósan beégett viselkedésmintákban, még ha nem is teljesen korszerű szemlélet. A nők gyűjtögettek, csacsogtak. Verbálisak, szociábilisak. A pasi meg ment, ölt - van térlátása, gyorsan dönt, de a többi fajtársával is inkább csak versengeni tud, nem bondingolni.

Úgyhogy visszatérek a nőkhöz. Hogyha igazán barátokat akarok. Mert a pasikkal olyan, mint csimpánzokkal barátkozni. Megosztja veled a banánját, talán még a jelbeszédet is megtanulja. De mégiscsak csimpánz.