Olyan kedvesen tudunk levelezni a férjemmel. Ha valaki csak a emiljeinket olvasná vissza, egyáltalán nem értené, hogy miféle konfliktusok vannak közöttünk. Hogy mi a faszomon veszekszünk annyit.
Mert a levelek tényleg szeretetteljesek. Van benne dicséret, elismerés. Ha valami praktikus dologról van bennük szó, akkor azt intelligensen megbeszéljük. Szépen kérünk. Nincs vádaskodás. Feltéve, de meg nem engedve, hogy eszméletlenül Carrie Bradshaw-san fog hangzani: "Mi az, ami miatt képtelenek vagyunk az normális offline kommunikációra?"
Furcsa - vagy éppen nem furcsa - módon pont azokkal az emberekkel vagyok képtelen szemtől szemben kommunikálni, akikhez a legközelebb állok. Itt van például anyám, akivel lényegében csak telefonálni tudok. Hosszú telefonbeszélgetéseket folytatunk. Néha még arról is képes vagyok beszélni vele, hogy mit érzek, mik a problémáim. Személyesen nem igazán megy. Pedig sokat találkozunk (egy csomót segít gyerekezni), de ilyenkor annyira elsodornak a tevékenységek, hogy alig szólunk egymáshoz. Meg annyira ideges is vagyok több okból ilyenkor, hogy az nem segíti elő az értelmes beszélgetést. Marad a csodálatos és harmonikus telefonálás, amikor anyukám nyugiban cigire gyújthat anélkül, hogy a pofámba fújná a füstöt.
A pszichológusnál sokat beszélgettünk múltkor az anyámról. Onnan indult, hogy miért lehet az, hogy mindenkit ellökök magamtól, hogy senkiről nem hiszem el, hogy segíteni akar. (Egyfajta hipnotikus állapotban képes voltam visszamenni 3-4 éves koromba, és ott ellökni a saját felnőttkori énem kezét, aki meg akart vigasztalni, amikor egyedül sírtam éjszaka a szobámban.) Vagyis nem azt nem hiszem el, hogy segíteni akart - azt, hogy segíteni tud.
Anyám csupa jóindulat, egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy tudatos szinten jót akar nekem. De az a tapasztalatom az életben, hogy igazán nem tud segíteni. Megtanultam, hogy kár neki mondani a gondjaimat, mert nem ad releváns választ, lehetetlen, esetleges tanácsokkal szolgál. Sőt, még magát a problémát sem érzem "helyénvalónak", amikor el kell mondanom neki. Úgyhogy már vagy 25 éve nem nagyon mondok el neki semmit. Felszínes, technikai dolgokat persze igen. De lényegeseket nem.
Ugyanakkor iszonyú intenzív kapcsolatban vagyunk. Minden másnap találkozunk, minden nap többször beszélünk. A pszichológus szerint ez nem egészséges. Annyira belemászunk egymás életébe, annyira a másik ember is igyekszünk lenni egy személyben, hogy belehülyülünk. "Elmosódó énhatárok" - mondja a szakember. Valószínűleg anyámat a saját anyja rontotta el, "állította be rosszul" - mert mindig arról beszél, hogy ő bezzeg az anyukájával milyen szoros kapcsolatban volt, hogy ők "mindent megbeszéltek". Én meg érezzem rosszul magam.
Sohasem ismert nagyanyám feltehetőleg túlságosan felnőttnek kezelte anyámat kiskorában, elmondott neki olyan dolgokat (akár a saját szar házasságáról), amit egy gyereknek nem kéne. Rárakott olyan terheket, ami nem szabadott volna, rátámaszkodott akkor, amikor még gyenge volt ehhez. Anyámban így egy hibás kép alakult ki arról, hogy egy anya-lánya kapcsolatnak milyennek kéne lennie. A mi - ő is érzi, hogy nem annyira őszinte - kapcsolatunkat ezért duplán "helytelennek" látja: megbukott ő, mint anya, mert nem olyan, mint a saját anyja. Megbuktam én, mint lány, mert nem vagyok olyan, mint ő volt.
De a nagy kő tovább gördül, mert én is az anyámhoz hasonlítgatom magam, és mivel nem vagyok olyan, mint ő (nem vagyok egy önfeláldozó mártír), szarul érzem magam. Miközben kényszerítem magam ebbe a szerepbe, rosszul érzem magam benne, "rosszul áll" és ettől frusztrálódom, veszekszem, küzdök - és kész a szar házasság.
Mert - lényegre visszatérve - a férjemmel semmi bajunk sem lenne egymással, ha nem kellene néha találkozni. Hogyha nem lennének azok a rövid együttlétek, amiben csak fáradtság és kötelezettségek vannak. Csodálatosan elleveleznénk egymással. Adott esetben többet jelent nekem egy normális levél, mint egy emberi mondatváltásra alkalmatlan több órás vacsoráztatás-fürdetés-altatás, amikor itthon van.
Nem vagyunk kettesben, nincsenek közös dolgaink. Ugyanakkor van ez a fura beszámolási kényszerünk, hogy mindig elmondjuk a másiknak, hogy mivel telt a napunk, és már elmondáskor azt érezzük, hogy ez gyenge volt, kevés, hatékonytalan. Egy-egy elmosódó énhatárú, gyerekein keresztül élő anya, nyomoronc gyerekének kommunikációja. (#AnyaHibájaÉnNemTehetekSemmiről.)
Nem is tudom hirtelen, hogy nagyobb, vagy kisebb távolság kellene közénk. Egyrészt már most is szakadék van köztünk, amin tényszerűségek és beszámol(tat)sok függőhídján át közlekedünk. Másrészt vágyom arra, hogy ne másszunk bele egymásba, kicsit nagyobb szabadságunk legyen. Lépjünk hátrébb, nézzük a másikat messzebbről, objektívebben ("Innen úgy néz ki, mint egy ipari tanuló!!"). Könnyebb őt elviselni (ad absurdum szeretni), ha nincs a közelemben. A férjem koncepciójával semmi bajom. Olyan, mint az alvó gyerek. Távoli, szerethető, ártalmatlan.
Mondtam már ezt a Dowton Abbey-s idézetet? (Ha igen, akkor is mondom még egyszer, és most sem lesz pontos.) Ilyesmi: "A mi társadalmi osztályunkban nincs válás. Ha a házastársak között nem tökéletes az összhang, akkor előfordulhat, hogy sajnos nem tudnak majd annyit találkozni, amennyit szeretnének." Magyarul anya dobbant a báli szezonra a Riviérára, és / vagy apa megy vadászni Skóciába 4 hónapra. Nincs találkozás, nincs konfliktus.
A kis szobám, ami az én Riviérám lehetne, most félkészen áll (nem tudok vele egyedül haladni, vakolni kell, meg miafaszom). Vár, hogy elkezdődjön a szezon.
