Hétfőn megint voltam a nőgyógyásznál. Mert a tüneteim nem múltak el teljesen. Megint megvizsgált, azt mondta, lényegében nem lát semmit, de azért adott megint a garnitúra kúpot meg tablettát. (Meg azt mondta, hogy tuti semmi komolyabb bajom - lsd. nemi betegség - nincs, azt még a rákszűrésnél megnézte, letesztelte.)

6 hete nem menstruálok. Az UH szerint peteérésem sem volt. A teljes hormonrendszerem lábbal szavaz a további szaporodás, és annak eszköze, a szex ellen. Már azon gondolkodom, hogy nem pszichoszomatikusan fejlesztettem ki (illetve tartottam fenn) ezt a fertőzést, hogy ne kelljen dugni. Nem vicceltem, amikor azt írtam, hogy a libidóm padlón van.

Orvosos hét van amúgy. Kedden elrángattam a férjem a pszichiáterhez, aki az én gyógyszeremet beállította. Persze fasz voltam, és elírtam az időpontot, így fél óra késéssel értünk be, összesen 15 perce volt ránk. Férj elmondta, ő mit érez, én elmondtam, én mit látok.  doki nem kedves, egy kicsit sem, de elég jó diagnoszta. 10 perc alatt kikódolta, hogy az emberem szorong. És ahogy rákérdezett, hogy nincsenek-e ilyen kényszeres dolgai (az állandó kézmosás a tipikus példa), simán jött, hogy de van, és rengeteg. Hogy nem tud elindulni itthonról, amíg minden növényt meg nem locsol. Ha kurva éhes, akkor sem eszik, amíg minden cucc a konyhában és az étkezőben nincs a kedve szerint a helyére téve (akkor is elpakolja, hogyha éhen hal, akkor is, hogyha közben egyedül kell zsonglőrködnöm két gyerekkel plusz 20 percet). Hogy a szörpös üveget egy bizonyos helyen lehet csak tartani a polcon, különben kényelmetlenül érzi magát. Én nem is tudom, hogy hogy nem raktam össze magamban.

Meg persze van a szó szerinti szorongás, az, hogy napokkal korábban képes valamin a gyomorgörcsig izgulni. Ettől, hogy kedden orvoshoz kellett mennünk, előző péntek óta feszült. Ami nem lenne akkora baj, ha ezt meg tudná tartani magának,. de nem tudja, hanem ilyenkor én kapok a fejemre mindenféle vélt és valós sérelemért.

Legtöbbször az a baja, hogy nem találom ki a gondolatait. Olyan nevetséges, de tényleg így van. Mond valami obskúrusat. És azt nekem érteni kéne. Pl. "Akkor amit mondtunk, hogy szombaton, az hogy lesz?" És ha elsőre nem találom ki, hogy mit akar, akkor a következőre már kiabál. Legtöbbször nagyon nehéz kitalálni. Mert olyat is csinál, hogy "Hol a távirányító?", közben nem is arra gondol, hanem a kulcsra, csavarhúzóra, pulóverére. És ezt nekem ki kéne találnom. Tudnom kéne, és azonnal reagálni. Helyesen. Szerinte helyesen.

De nem ez történik, mert nem az esetek nagy részében nem értem, és bedühödik. Lekezelő vagy sértő hangnemben újra kérdezi, és csak harmadjára derül ki, hogy mit akar. És akkor már akármit válaszolhatok, az nem lesz jó.

Ezt csak azokkal - és csak nőkkel - csinálja meg, akikhez nagyon közel áll. Csak az anyjával, a húgával és velem használja ezt a hangot. Mindenki mással a szervilisség határáig udvarias és előzékeny. Ez a zavartan nevető "sorry hogy élek" figura. Nekem is ezt adta elő még az udvarlása idején. Az esküvő (vagy talán már az eljegyzés) után kezdte, amikor már azt gondolta, hogy meg vagyok fogva, családtag vagyok, most már lehet. Talán írtam már, de ez olyan, mint a saját kutyába belerúgni - mert az úgysem harap vissza.

Csakhogy én nem vagyok kutya. És tuti nem vagyok saját kutya. Nem köt össze a vér, csak a szerződés. Az ember az anyjával kb. akármit megcsinálhat. A férjem még húgával is, mert az egy bolond és külön történet. Őket is sérti a stílus, ők is tiltakoznak, de legközelebb, amikor a férjemnek veszekedhetnékje van, odatartják a másik orcájukat is.

Akkor kellett volna lelécelnem, amikor először hallottam, hogy milyen hangot üt meg a családjával. Talán mondtam is anno, amikor először használt velem szemben is egy hangyányit erre emlékeztető stílust, hogy "Ha ez jelzi azt, hogy közel kerültél hozzám, akkor inkább ne gyere közelebb." Meg hogy "nem az anyád vagyok, nem beszélhetsz így velem" (Igazából anyáddal sem kéne, még akkor sem, ha utálom, mert nem szép, nem helyes.)

A külvilágnak ő továbbra is egy erőtlen lábtörlő, és senki nem hiszi el nekem, hogy itthon milyen. Nem mondom, hogy én egy matyóhímzés vagyok, de legalább névértéken nem vagyok az - you get what you see.

Na mindegy, most arra jutottunk a negyed óra alatt, hogy emelje a gyógyszeradagját másfélszeresre, mert jó ez a cucc, csak babaadagot szed. Jövő csütörtökön menjen újra. Ezúttal nem tudok vele menni. Nem is akarok. Ő akarta, hogy legyek ott, mert neki nincs baja, csak nekem vele. Ő rendben van magával. Persze nem akar menni. Most is csak úgy jött, hogy meglebegtettem a válást, hogyha nem jön. Ilyen vagyok. Ilyen önző. Hogy nem szeretném, hogy kényszerbeteg legyen az az ember, akihez hozzá vagyok láncolva. Mert az én kezemet is mosni akarja.