Végre eljutottam edzeni. Csodálatos volt. Nem tudom, hogy meggyógyultam-e vagy csak sikerült olyan mozgásformát találnom, ami nem kínoz. A szokásos edzőtermi cuccomat lenyomtam - tulajdonképpen csak akkor fájt a csípőm egy kicsit, amikor az egyik géptől a másikig gyalogoltam :) Valószínűleg a futás nem az én sportom. Talán nem véletlenül tartózkodtam tőle 30 évig. Persze azért nem adom fel, még az orvos, ha eljutok végre, talán mond valami okosat. Szóval lehet, hogy a futós napoknak vége. Pedig jövő őszre el akartam jutni a félmaratonig. (Az öcsém nem tudott elmenni egy félmaratonra, úgyhogy egy héttel később lefutotta magának a távot a Népligetben. Ilyen ember.)

Úgy éreztem, mintha hazamennék. Szombat dél, csak a legelszántabbak vannak a teremben. Mindenki családi ebédel, vagy a bulit heveri ki. Néhány husibb és kevésbé husi szomorú arcú nő a kardio-gépeken. Egész jó testű pasik. Kifejezetten szép, arányos izomzattal, nem azok a felfújtak. És eszembe sem jut. Semmi nem mozdul meg bennem. Nem látom a férfit, csak a zebrát. Elnézegetem, de haza nem vinném. Mintha valaki forrasztópákával kiégette volna a libidómat.

Bő egy hónapja szinte semmi keksz. Egyszer volt valami maszatolás, egyszer rendes, de nem hiányzik. Egyszer. Egyszer elintéztem magamnak a problémámat. (A férjem kb. minden másnap, ahogy ismerem.) Ez a q fertőzés tulajdonképpen jó okot ad rá, hogy ne kelljen. Nem ismerek magamra. De egyszerűbb így, hogy nem vágyom rá, amikor úgysem kaphatom meg.

Másfelől az egész nagy nyári kalandozásom bedőlt, mint egy rosszul rakott tábortűz. Akikkel találkoztam, többet nem akarnak találkozni. Nem is úgy, hogy "figyi, thanks, but no thanks". Hanem egy hang nélkül eltűnnek. (Van egy hölgy, akinek a gyönyörű fülbevalói maradtak itt. Vicceltem, hogyha nem jön értük, el fogom hordani őket. Úgy tűnik, ez lesz. (Kis alkoholos kezelés után.) Ő meg elvitte az egyik kedvenc könyvemet. Na, azt baszhatom. Irány az antikvár.

Ami jobban fáj - és attól tartok fizikailag is fáj, bár inkább viszket - az a görény, aki valószínűleg rám ragasztotta ezt a nyavalyát. See you, és soha többé see you. Kedvesen érdeklődő e-mailre no reagálás. "Beteg vagyok, számítsak rosszabbra?"-e-mailre no reagálás. (Tudom, hol laksz, te köcsög, de idáig nem süllyedek :) )

És ez csak a hard core business. De lekoptak a levelezőtársaim is. A sokat emlegetett G betűssel ugye csúnyán "szakítottunk" (unfriended a fácsén, letiltva a levelezőn, letiltva a telefonon - vagyis minden híd felégetve). Amint egy kicsit is közel kerülök valakihez, annyira, hogy ne csak a vicces, idióta, pofátlan, tabudöngető énemet lássa, hanem mögötte a hóttnormális, dögunalmas embert, lekopik. Egy barátom van már csak a témában, aki még beszél velem, de ő is szerintem csak sajnálatból. ("Visszaírok neki messengeren, mert még felvágja az ereit.") Vagy mert nem látott még élőben. Hessegeti is a lehetőséget.

Ilyen kiábrándító vagyok IRL? A blog után biztos. Olyan, mintha egy színészt látna a vásznon kívül. "Te jó ég, ez ilyen alacsony?" Nem is értem. Pedig helyes vagyok, szórakoztató, kellemes társalgó, egészen emberi, kedves.... Na jó, kedves nem.

Ezek nem segítenek a fixa ideám - miszerint nem vagyok elég jó - eliminálásához. Nem vagyok elég jó feleségnek, anyának. Még szexpartnernek sem. Még barátnak sem. (Mert akkor miért tűnnek el? Vagy csak senkinek nem kell az, amit megkaphat?) Csak írni vagyok elég jó. Buckalakó-etetőnek.

A múlt hetet ki kellett hagynom a terápiából. Hiányzik. Az utolsó pasi, akit érdekel, mi van velem, és segíteni akar. Fizetek neki érte, OK. Úgy látszik, ez a módja. A férfi fizet a dugásért. A nő fizet, hogy meghallgassák. Veletek egész jól járok. Ingyen hallgattok.