Elmaradásom van az itthoni drámával, de az időhiányon kívül főleg azért, mert nincs nagyon dráma.

Az ÁGY és a külön szoba témakör persze okozott egy kis kavart az állóvízben. Múlt szerdán váratlanul beállított az ÁGY. (Én basztam el, el sem mondom, félreszerveztem, péntekre vártam, újratervezés, helycsinálás, bosszús és geci szállítók.) A férjem gyűlölte, hogy a háta mögött intézkedtem. Addigra már beadtam neki, kis adagokban, hogy vettem egy ágyat, de váratlan volt találkoznia vele élőben.

Nagy, nagyon nagy. És a nagy ágy ijesztő konnotációkat hordoz: több ember, esetleg dugás (félrekúr, megcsal, elhagy, elválik). Másfelől igaza lett - tényleg, bár technikailag elférne ott, ahova terveztem, de borzasztóan agyonnyomja a szobát. Nagyon kaptam a fejemre (csak verbálisan). Megértem (mert empatikus lettem b+...). Csak az nem tetszett, amikor elmentünk abba az irányba, hogy miért nem tudok megtakarítani, mert ő már egy valag pénzt félretett az idén, én meg semmit...

Aznap éjjel nem nagyon tudtam aludni. 2-től 4-ig vergődtem, emésztettem magam, hogy most mégis mi a faszt csináljak ezzel az ággyal. És akkor bevillant egy zseniális ötlet: édesapámnak nem tökéletes az ágya, király lenne neki egy nagyobb (úgyis ott buliznak a srácok náluk sokat), el is férne, és lenne még pár előnye a dolognak. Persze ezt be is kellett adagolni a szüleimnek, de egész jól fogadták, és a hab a tortán, hogy az ő kisebb, egyszemélyes ágya (egy kicsit átalakítva) idekerülhet.

Ezzel a koncepcióváltással a férjemnek is jobban átment a szobaátalakítási gondolat - mert nem dupla ágy, tehát nem anya külön élettere, hanem egy vendégszoba, egy majdani gyerekszoba, és ezt máris jobban bevette a gyomra. De amúgy büszke vagyok magamra, mert a sikerült teljesen higgadtan, kedvesen prezentálnom azt, hogy mit szeretnék, és olyan racionális (racionálizáló) érveket bedobnom, amik segítettek neki a saját ellenállása legyőzésében. Egyébként be kell lássam, hogy hajlik a kompromisszumra. Lassú, kis adagokban, higgadtan kell beadni neki mindent, és akkor megy. Ez a fajta beadás nem fakad belőlem természetesen, én a sebtapasz-letépős fajta vagyok, ő meg a pattanásokat is lassan nyomja ki. (Alaposan, ő így mondja.) De megoldom. Megtanulom.

Nosza, hívtam az asztalost, hogy adjon ajánlatot a gardróbra, elpasszoltam a feleslegessé vált szekrényt, tervezgetek.

Végre REND lesz. Rendezés, újratervezés, optimalizálás. Szeretek ilyesmit csinálni, azt hiszem, elég jó vagyok benne. Az igazán ideális helyzeteket nem is szeretem. Szinte hívnak, hogy rontsam el és aztán javítsam meg őket. Szeretem a korlátokat, a kríziseket. Ezekben a helyzetekben lehet valami látványosat csinálni, valamit alkotni, valamit változtatni.

A korlátokhoz és a szabadsághoz való viszonyom meglehetősen ambivalens. Egyfelől azzal hitegetem magam, hogy szabad szellem vagyok, szárnyalni akarok, és senki ne húzzon le a földre. Beleugrok dolgokba, impulzív vagyok, és dühösen kapálózok azok ellen, aki lefognak. Mint a kisebbik fiam, ha pelenkát akarok rajta cserélni, vagy neadjisten orrot szívunk. Mintha nem akarná érteni, hogy jót akarok neki, és ez a tevékenység nekem sem kellemes, csak MUSZÁJ. Közben, meg utána egy kicsit hisztizik, de aztán belenyugszik, és belátja, hogy valóban jobb neki száraz pelenkában, vagy úgy, hogy kap levegőt az orrán.

Egy csomó ilyen helyzetem volt az életben.

Rühelltem, hogy a szüleim - ha mégoly finoman / passzív-agresszíven is, de - terelgetnek. Valamitől el, valami felé. Ne legyél diákszervezetben (isznak és liberálisok), nem is baj, hogy nem akarnak bevenni, inkább maradjon a néptánc (isznak és konzervatívok). Dühöngtem? Igen. Jobb volt így? Igen.

Az anyósom egy halom lakást megvétózott, amit meg akartunk(/tam) venni. Dühöngtem? Igen. Összevesztem vele (évekig nem beszéltünk utána)? Igen. Jobb így? Igen. (Részben azért, mert nem beszélünk, hihi.)

Tessék, beismerem.

Szeretem a korlátokat. Ahogy a pszichológusom mondja, nem csak korlátoz, de biztonságot is ad. Megvéd a külvilágtól, lehet bele kapaszkodni, el lehet mögé bújni. Megvédi az állatkerti oroszlánt a kisgyerekektől.

Mivel nem kaptam elég kézzelfogható korlátot gyerekkoromban (elvileg mindent szabad volt), hozzászoktam, hogy magamnak építsem fel őket. Célokat tűzök ki, nehezeket, aztán megcsinálom (vagy nem, és akkor nyomorult vagyok, de végül megcsinálom úgy is). Kurva nagy szigor van idebent a fejemben. Egyéb részeim néha elhajlanak (csoki esznek, más pasikkal smárolnak), de nagyon komolyan büntetem őket. Vagy addig küzdök, amíg megkapom a büntetést a külvilágból. Befeszített hasizom. Ha elengedem, beviszek magamnak egy gyomrost.