Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

HTML

Külön hálószoba

Önterápiás blog lelki instabilitásomról, a nem kellően széles életről, meg a nyomorúságos kis párkapcsolati problémáimról.

Friss topikok

  • whale: @mirri maz duur: Mókuska, te akartad, hogy így legyen. Akkor mégse jött össze a dolog apuval? Lesz... (2014.05.07. 14:37) Még egyszer a barátkozásról
  • mirri maz duur: @whale: ahogy vesszük kicsit megint mániás vagyok és önpusztító. de élvezem (2014.03.09. 10:58) Casting minden
  • tnb: Ok.Várjuk az információt.Szépen haladsz.Szerintem sokan szeretnénk így állni,ahogy te. (2014.02.08. 19:11) Update
  • tnb: Semmi gond nincs.Jó anya vagy.Sajnos ez a mai rohanó világ,a pénz hajszolása megviseli a családi k... (2014.02.08. 19:07) Rehabilitált anya
  • gingerbread: Örülök, hogy gyógyultok! Igen, a férfi és női barátság nagyon más. Mindig is más volt, de ne mond... (2014.01.19. 14:25) Döglött macska

Még egyszer a barátkozásról

2014.02.21. 13:13 :: mirri maz duur

(Ezt a posztot már hetek óta tárolom, sosem tudom, hogy egyáltalán én magam helytállónak érzem-e, de kíváncsi vagyok a véleményekre.)

Ez is csak egy parttalan eszmefuttatás lesz a férfiak és a nők, jelesül hímnemű barátaim és az én kapcsolataimról ill. azok dinamikájáról.

Megpróbálom pontokba szedni az elméletem evolúcióját, csak így a magam kedvéért.

Axióma 1.0

  • Férfi és nő között nincs barátság - nem a szexualitás miatt, hanem egyszerűen egy másik állatfaj, ellentétes érdekekkel és érdeklődéssel. Eredete: gyermek- és tinédzserkori rögzülések. Lásd még: "Utálom a fiúkat, mindig piszkálnak." és "A Férfiak faszok".

 

Revízió 1.1

  • Férfi és nő között nincs barátság - mert a szex mindig közbeszól. Senki sem akar a másik nemmel barátkozni. Valaki mindig dugni akar, vagy kapcsolatot. És elég az, ha az egyikükben ez egyáltalán felmerül, akkor már el van baszva a barátság. Lásd: Harry és Sally, és úgy összességében felnőtt életem nagy része.

 

Kontradikció 2.0

  • Férfi és nő között LEHET barátság - igaz, hogy mindig benne van a szex, valahol mélyen, de ez nem baj, sőt. Ad egyfajta érdekes ízt a kapcsolatnak, amit azonos neműekkel nem tudsz megélni. A lényegesen más látásmód és annak ütköztetése egyfajta bónusz.

 

Revízió és regresszió 2.1

  • Férfi és nő között lehet barátság, csak semmi értelme - visszatérve az eredeti elképzeléshez, miszerint társadalmi szempontból semmi közük egymáshoz, teljesen mást várnak egy barátságtól. A szex elvi jelenléte nem kizáró ok, csak megszínesíti azon elemek sorát, amelyek az ellehetetlenítés határáig nehezítik a férfi-nő barátságot.

 

friedrich_nietzsche_friendship_1080.jpg

 

Ti mit gondoltok?

15 komment

Címkék: férfi barátság kapcsolat lélek elmélet

Casting minden

2014.02.09. 18:02 :: mirri maz duur

Vetélkedő. Ez egy tévés vetélkedő, amiben voltam.

Tiszta szellemidézés volt, mert olyan 15 hónappal ezelőtt szintén voltam egy vetélkedőben. Akár tudhatjátok is, hogy melyik, ill. nem nehéz kitalálni, mert kb. egy olyan volt és van most is, amiben nem egymás hányásának a felnyalása a feladat. Ugyanennek a műsorvezetőnek a korábbi műsora volt akkor, és most - nos - az aktuális.

Olyan elképesztő a kontraszt, aközött, amit akkor megéltem, amit kaptam attól a helyzettől, amilyen VOLTAM akkor, azzal szemben, ami MOST van.

Kb. akkor voltam szerintem a legalján. Illetve a hosszú, lapos és kilátástalan legaljnak egy átlagosan mély pontján. November volt, én egy hatalmas, megkeseredett, kiábrándult tehén voltam. Az életem egy percepcionális pokol. Azt gondoltam, a gyerekek miatt van így. Vagy nagyrészt miattuk. Meg a férjem miatt. Pedig a retospekció bölcsességével felvértezve inkább ÉN voltam "elromolva", a körülmények akkor sem voltak rosszabbak, mint most. De ne szaladjunk előre.

A játékosválogatás akkor is nagyon hasonló volt. Pofavizit-beszélgetés - megnézik, hogy képernyőképes vagy-e, tudsz-e beszélni, vannak-e fogaid. Aztán egy műveltségi teszt. Aztán egy próbajáték. Tudjátok, hogy indultam neki? Hogy nyilván tuti beválogatnak. Okos vagyok. Nem vagyok (voltam) vállalhatatlan külsejű. Örüljenek, hogy jelentkeztem. Úgy mentem neki, hogy minden kudarc akkor, hogyha nem a kör közepére kerülök be. Olyan lelkiállapotban, hogy minden olyan szcenárió, hogy nem nyerek 25 milliót, az veszteség.

A pofaviziten átmentem, a teszten nyilván. A próbajátékon pechem volt, de még így is elmentem biodíszletnek. (Aki nem vágja az akkori műsor struktúráját, annak nem fogom most részletesen elmagyarázni, de volt egy főjátékos a kör közepén, meg egy csomó körülötte, akiket le kellett győzni. És én egy ilyen legyőzendő lettem.)

Amikor kiderült, hogy mellékjátékos leszek, összetörtem. Szóval nem vagyok elég jó? Mi a baj velem? Csúnya vagyok? Nem vagyok elég okos? Nem vagyok elég karakteres? Nem vagyok showman? (Show-woman? Vagy a politikai korrektség csimborasszója, showperson?) Bármelyik válasz szörnyű.

(Amúgy az utólagos racionalizálási folyamat során arra jutottam, hogy biztos túl kövér voltam. "A rohadtak! A világ szemét! Hiába vagyok okos! Csak az számít, hogy nézek ki! STORY OF MY LIFE... Azon a próbajátékon meg pechem volt! Az előző embertől a sárga és a kék szín keverékét kérdezték, tőlem meg egy XIX. századi keramikust! Rohadt a világ! Összeesküdött ellenem!" Most annyira kell röhögnöm az akkori magamon.)

Végignyomtam a kurva hosszú, unalmas és fárasztó felvételt, végig azt érezve, hogy házhoz mentem a pofonért. Persze vesztettem. Mármint a másik ember legyőzött. (Méltó ellenfél volt btw, végig is ment, és nyert. Én voltam ez első kiütött figura, tökéletesen esélytelen. Azért igyekeztem, és az is dühítő volt, hogy egy olyan kérdésen estem ki, amit amúgy valahol tudtam, és ILYEN közel voltam a megfejtéshez.)

Persze tömény kudarcélménynek könyveltem el. Amikor visszanéztem a tévében, még szörnyűbb volt. Vagyis másképp volt szörnyű, mint a felvételkor. Undorodtam attól, ahogy kinézek. Ez volt decemberben.

Tavaly januárban, egész pontosan január 6-án kattant valamit. Hogy ez így nem megy tovább. Bontsuk le ezt az építményt magunkról, mert megfulladok alatta. (Akkor csak a hájra gondoltam. Pedig sokkal több mindent le kellett bontani.)

Az első 5 kiló hipergyorsan lepattant, ahogy az lenni szokott. olyan rétegeim kerültek felszínre - fizikailag és lelkileg is - amiket éve óta eltemettem. Ha emlékeztek, március végén kezdtem a blogot. Akkor voltam a kilendült inga másik végpontján - vagy nevezzük mániás fázisnak, nekem mindegy.

Van egy elméletem - kicsit metafizikai, szégyellem is...Ahogy megy le a háj, egy csomó benne tárolt méreganyag kiszabadul. (Ez még nem az elméletem, ez tény.) És ahogy kiszabadul, egy kicsit elkezd mérgezni. Újra szembe kell néznie vele a testnek. Ennek mintájára a léleknek is szembe kell néznie a fizikai háj alatt, vagy bárhol tárolt negatív rezgésekkel. Kiszabadultak. Mérgeztek. El kellett kezdeni szépen összesöpörni és kipucolni.

Erre vannak stratégiák, biztos nem az enyém a legjobb. Én ilyenkor mindig elengedem a kantárt, hagyom a lovakat futni, és élvezem a szelet a hajamban. Szabad folyást engedtem az érzéseimnek, egy kicsit be is diliztem, persze. Összeférhetetlen lettem. Az apátiából, hát ebbe a mániába sodródtam, igen, beismerem.

Az a tavasz, meg az a nyár elég húzós volt. De ma úgy látom, számomra megkerülhetetlen fázisa volt a helyzettel való megbirkózásnak. Ősztől érzem azt, így utólag, hogy ez már a gyógyulás időszaka volt.

Sok minden kellett hozzá. Kellett a pszichológus. Ő nagyon kellett. Nem tudom, melyikünk csinálja ilyen jól, vagy éppen együtt tudunk ilyen jól működni, de nagyon sokat használ. Kellett a gyerekek intézményesülése, "öregedése". Kellett az, hogy a férjem is egy kicsit összekapja magát. (Bár neki inkább az kellett, hogy én rendben legyek, és akkor ő is elkarcol. Ő csak a hisztis-undok feleséggel nem tud mit kezdeni, a jófej feleséggel jól kijön...)

Nem fogyok már olyan rohamosan. 14 kilónál tartok bő egy év alatt, és ez jó. Többnek látszik, mert sokat formálódtam. Még mindig nem vagyok teljesen komfortos a bőrömben, de pl. sosem voltam még ilyen izmos. (Elnézegetem a lábam, és simogatom, mint valami kedves állatot.) És ez még csak a testem.

Térjünk vissza a vetélkedőre. A szituáció nagyon hasonló. Igaz, ezúttal ők hívnak fel, hogy van az új műsor, nem szeretnék-e jönni. Persze, miért ne.

A-következő-1×01.jpg

Ugyanott vagyok, ugyanazok a helyzetek, mégis minden más. (Lsd. Kék madár, és a gyémánt elfordítása, de ezt úgysem érti senki.)  Úgy megyek oda, hogy a világ nem ellenség. Ők nem azért vannak ott, hogy nekem rossz legyen. Nem azért vannak ott, hogy engem megítéljenek. Ezek emberek, szerkesztők, akiknek az a munkájuk, hogy eldöntsék, hogy más emberek alkalmasak-e arra, hogy egy vetélkedőben szerepeljenek, és milyen poszton. (Btw. ezek kb. ugyanazok az emberek, mint 15 hónapja. Tök vicces.)

És egész jól megy. Jófej vagyok, közlékeny, urambocsá kedves. A tudás-részén megfelelő. Nem tudom, hogy mennyire, nem is érdekel. Nagy különbség, hogy nem gondolom, hogy én vagyok a legjobb. Vagy nekem kéne annak lennem, csak hát a körülmények. A faszt. Sok okosabb / nagyobb tudású / szélesebb műveltségű ember van. Pláne ebben a körben. De ez nem baj. (Tényleg nem! Őrület, hogy ilyeneket mondok, és komolyan gondolom!) Sokan szebbek, csinosabbak, kedvesebbek, mint én. Vannak olyanok is, akik nálam érdekesebb fazonok, jobbak a sztorijaik, jobban szereti őket a kamera. De ezen elemek lineáris kombinációjában mégis vagyok olyan jó, hogy bekerülök egy ilyen műsorba. Szuper!

Nem úgy megyek oda, hogy már az kudarc, hogy nem kérdezés nélkül nyomtak egy halom pénzt a kezembe. Ez most egy jó kaland. Örülök, hogy itt lehetek. Hasonló szitu, hasonló díszlet, hasonló játékostársak. Csak én nem vagyok egy savanyú bányarém. Beszélgetek az emberekkel. Nem gyűlölöm őket. (Összetalálkozom a pasival, aki annak idején kiejtett. Jókat röhögünk együtt. Mondom, hogy drukkoljon - ő a következő adásban lesz.)

Persze nem nyertem. (Figyelitek? Nem úgy mondtam, hogy vesztettem!) De úgy álltam hozzá, hogy mindenképpen lesz 2 percem a képernyőn. Ha totál hülye vagyok, akkor is. (A kiesésig is el kell jutni.) De ennél sokkal tovább jutottam, végignyomtam 3 kört, helyesen, ügyesen. Nem húztam szerencsés pénzeket, úgyhogy egy sportkérdésnél kipottyanok. Ez van, nagyjából ezt vártam, teljesen jogos volt. Többször is bejöttek a tippjeim. Ha több szerencsém van, tovább maradok, vagy ki tudja, nyerek is. Ha nem, akkor az elsőnél kipottyanok. Ez így kb. reális volt. És sikerült belevinnem egy kis show-elemet is, amitől talán emlékezetesebb maradtam, mint más játékosok. (Vicces volt, tényleg.)

Az élmény jó. És ez fantasztikus érzés. Kilépni a komfortzónából, és ott jól érezni magad. Vagy már szinte bevonni az ilyen helyzeteket a komfortzónába. Ó, a határ a csillagos ég! A világ egyetlen hatalmas potenciális komfortzóna!

Tapadjatok a képernyőre, valamikor március legelején leszek adásban. Aki nem ismer meg, az semmit nem tudott meg rólam :)

10 komment

Update

2014.02.05. 19:14 :: mirri maz duur

Nincs semmi baj, aki aggódna, mint ahogy nem teszi, vagy számon kérne, mint ahogy nem teszi.

Szépen lassan csordogál az élet, kb. azokba az irányokba, amiket vázoltam. Gyerekekkel egyre könnyebb, férjjel egyre könnyebb - vannak hullámvölgyek, amikor elszáll az agyam, de egyre ritkábban.

Tudjátok, miért írok most?

Egyrészt mert lelkifurdalásom van, hogy nem tolom a kontentet. Másrészt meg képzeljétek, holnap megyek egy tévéműsorba.

Nem valóvilág, de nem is meghívott szakértőként fogok nyilatkozni a fúzióelméletről. Valahol félúton.

Csak felvétel, senki ne keressen holnap effektíve adásban.

De jól jön, hogyha esetleg drukkoltok. Aki ilyen drukkolós fajta.

fingers crossed.png

4 komment

Címkék: tévéműsor lelkifurdalás

Rehabilitált anya

2014.01.25. 19:09 :: mirri maz duur

Egész jól haladok a kis életemmel mostanában.

Főleg a gyerekekkel.

Tudom, hogy ki fogtok röhögni, de én nem nagyon voltam eddig egyedül a srácokkal. Vagy voltunk valahol, vagy a szüleimnél vagyunk, vagy valaki itt van velem. Féltenek. Meg féltik a gyerekeket is. Mi van, ha kiborulok. Láttak nagyon rossz állapotban, és nem tudják elengedni azt a képet.

sad-silhouette-e1324273243239.jpg

Anyám - a maga sok tekintetben rossz, elnyomó, passzív-agresszív módján - nagyon szeret. Nem ő tehet róla, hogy nem tud feltétlenül jól szeretni. A jóindulatát nem vonom kétségbe. Azt viszont utálom, hogy diktálja belém azt az érzést, hogy "nem tudod megcsinálni". Nem vagy elég jól. Nem vagy elég JÓ.

Az anyám nagyon erősen hisz abban, hogy a munkában (anno a tanulásban) nagyon is jó vagyok. Meg tudom csinálni, akármilyen nehéz, akármilyen gyorsan kell. Erre nevelt. (Te csak tanulj, nem kell takarítani, nem kell barátkozni, ezek mind nem fontos dolgok. Mindent alád teszek, csak tanulj / dolgozz. Csináld a dolgod. Csináld azt, ami fontos.)

De anyaként egyáltalán nem bízik bennem. Nem tudsz elhozni két gyereket a két helyről délután. Nem tudsz kettőre figyelni. Nem egyemberes gyerekek, külön-külön sem. Nem tudsz két gyerekkel egyensúlyozni.

Tulajdonképpen igaz, mert a délutánok akkor is nagyon nehezek, ha két felnőtt jut a két gyerekre. Ketten kétfelé rohangálnak, ha nem egy térben vannak, nem tudsz rájuk figyelni. Ha igen, megölik egymást. Ez is egy szcenárió.

Ugyanakkor anyu betegsége, meg a kórházas kaland egy csomó mindenre ráébresztett. Vagy legalábbis kirántott abból a természetesnek vélt állapotból, amiben voltunk. Hogy ez az összeragadás, ez az álnagycsalád, ez normális. Nem az a baj, hogy segítenek. Hanem az, hogy devalválnak. Nem az én kezemben van a kontroll. A feladatokkal együtt a döntéseket is átveszik. Márpedig ez az én családom. Az én otthonom. És a lehető legkedvesebben, de vissza kell utasítanom azt, hogy gyerekszerepen tartsanak.

Úgyhogy valamikor múlt héten egyik nap azt mondtam: köszönöm, nem kell segítség. El szeretném hozni a gyerekeket délután az oviból és a napköziből. Egyedül. Velük akarok lenni egész délután. Egyedül. Szórakoztatni. Játszani velük. Közben a feltétlenül szükséges dolgokat megcsinálni a háztartásban. Vacsorát csinálni. Várni haza az apjukat. Hadd próbáljam ki! Hogy lássam, meg tudom-e csinálni.

És tudjátok mit? Meg tudtam. Sok szempontból nyugisabb délutánunk volt, mint amikor itt nyüzsög valamelyik nagyszülő. Jó idő volt, bő fél órát sétáltunk a parkban, ami önmagában horror, mert még falak sincsenek, hogy megállítsák őket. De megbeszéltem velük, hogy szót kell fogadni, csak felváltva tudnak hintázni, egy helyen kell lennünk. És megértették. Nem álltak vigyázzállásban, jól érezték magukat. De nem pörögtek túl.

Délután békésen elszórakoztunk a gyerekszobában, rajzoltunk, olvastunk, zenét hallgattunk. Csak minimálisat számítógépeztünk meg tévéztünk (pedig vész esetén azzal órákig ellennének, az egy olyan jó alacsony energiaszintű, pihentető foglalatosság a felnőttnek).

Az volt a titok, hogy iszonyú nyugodt voltam, és türelmes. Nem emeltem fel a hangom. Ha konfliktus volt, el tudtam simítani.

A gyerekeket mintha kicserélték volna. Kiegyensúlyozottak voltak, nem hisztiztek. Jól éreztük magunkat, mind a hárman.

A gyerekek kis tükrök. Többségében arra reagálnak, ami körülöttük zajlik (nyilván a fiziológiás dolgaik, hogy fáj valamijük, fáradtak, betegek, befolyásol). Ha én nyugodt vagyok, ha én nem húzom fel magam, ők is azok.

Az ellenkező eset persze sokkal látványosabb - amikor én kiborulok, ők még jobban kiborulnak. Ha én üvöltök, ők is üvöltenek.

Ez még nem a nagy truváj része. Ez tudtam. Azt nem tudtam, hogy csinálom én ezt meg. Hogy nem borulok ki? Vagy, ha tartom magam, akkor mennyire kell irtózatos önkontrollt gyakorolnom? Mennyire kell összeszorítanom a fogam? Meddig bírom összeszorított foggal?

Csak úgy lehet, hogyha ez a nyugis állapot, ez a klasszikus anya-mode viszonylag természetesen adódik, nem kell erőltetni. Mert egy óra az erőltetett jókedvből és fogvicsorgatós nyugalomtól, és erkélynek megyek.

Ez volt az előrelépés. Hogy nem kellett küzdenem. Átállítottam valamit a fejemben. De komolyan. Mint valami kapcsolót. A "Kék madár" megvan? Tyltyl elfordítja a gyémántot, és minden megváltozik. Ugyanaz a tér, de minden más. Mindent máshogyan látsz. Vagy mondok más popkulturális utalást: felállni az asztalra. Ó, kapitány, kapitányom!

Azóta megcsináltam még egyszer. Tök egyedül a kettővel. Szóval nem egyszeri eset volt.

Aláírom, hogy ez tök röhejes lehet azoknak, akiknél ez a normális. Sőt, mellette még nyaljam is ki a lakást és csináljak meleg vacsorát. (Stepford wife much?) De nálam ez kurva nagy szó, és vállon lehet veregetni.

(Csak úgy megemlítem, hogy én nem itthon szottyadok napközben, hanem dolgozok, néha este, éjszaka is. Nem sokkal kevesebbet, mint az apjuk. És a háztartást 90%-ban én viszem. Ebben legalább átlagosak vagyunk...)

il_570xN.144896628.jpg

Tudjátok, meddig ment jól mindkét alkalommal? Amíg haza nem jött a férjem. Egyrészt azért, mert alapból idegesít. De általában feszülten és fáradtan jön haza. A srácokkal még tartja magát, de velem udvariatlan, dühös. Rám dobja azt, ami napközben éri.

Én azt gondolom, hogy de jó, végre itt a segítség, leülhetek egy percre, vagy akár csak elmosogathatok, elpakolhatok. De csak még egy feladatot kapok.

Néha, nagyon néha, ha a csillagok együtt állnak, azért tudom azt érezni, hogy a férjem az én csapatomat erősíteni. Hogy nem én és a három "fiú" állunk szemben, hanem a szülők és a gyerekek meccse ez, ez a két platform, ahogy normális is lenne.

Azért összességében bizakodó vagyok. Az idő nekünk dolgozik. A srácok egyre jobb fejek. Én egyre jobb fej vagyok.

A pszichológusom a múltkor azt mondta, milyen szerencsések ezek a gyerekek, hogy én vagyok az anyjuk. Ahogy beszélek róluk, ahogy a problémáikat kezelem, ahogy bele tudok gondolni a helyzetükbe. Én már megszoktam, hogy úgy gondolok magamra, mint szar anyára. De most ott motoszkál bennem, hogy talán nem vagyok szar. Talán elég jó vagyok. Talán - uram bocsá' - jobb vagyok, mint amilyen anya nekem jutott. Megértőbb, türelmesebb, involváltabb. Lazább. Empatikusabb. Elengedőbb. Következetesebb.

Nem kizárt, hogy így van. Vagy így lesz.

Most már csak jobb feleségnek kell lennem. De ezen még dolgozom.

6 komment

Döglött macska

2014.01.13. 13:28 :: mirri maz duur

(Mielőtt belevágok a mai, inkább allegórikus-szimbolikus, mint tényszerű ámokfutásomba, jelzem, hogy anyukám itthon van már, és nagyon gyenge, de gyógyul. Én is olyan 90%-ban gyógyult vagyok. Visszatértem a mozgáshoz és a visszafogott étkezéshez, úgyhogy szerintem még időben elcsíptem a kilókat, amik óhatatlanul feljöttek a festive és betegen töltött ünnepek alatt.)

Úgy tűnik, kandúrka kimúlt. Igazából nem, de az én szempontomból többé-kevésbé igen. A karácsonyi szünetezés tett be végleg. Valami elmúlt, valami elpattant. Mint egy túl nagyra fújt szappanbuborék, hogy a tőkepiaci hasonlatoknál maradjunk.

3871_1.jpg

Nem történt semmi drámai, ne gondoljatok "szakításra", vagy ilyesmire. Csak szépen lassan elkopott. (Visszament a gazdájához. Mióta ott is etetik...)  Már nem írogat rám magától. Néha küldünk egymásnak valami vicceset. Megkérdezzük kötelességtudóan minden másnap, hogy 'hogy vagy'. És válaszoljuk a semmitmondó uncsi szarokat, hogy beteg vagyok, sok a munka. Bloáh.

Én még ápolgattam, ragasztgattam volna. A száraz ágon csüngő karácsonyfadíszt, ami lepottyant és elrepedt. Nem tört el teljesen, szóval nincs szívünk kidobni. Meg szeretjük is, fűznek hozzá emlékek. Úgyhogy visszatesszük a fára és befelé fordítjuk a törött oldalát, hogy ne látsszon. Az ilyen díszeket aztán még évekig lehet őrizgetni, felrakni újra, hátra, befelé. Hogy tudjuk, hogy ott van, de rontsa el az összképet. Aztán már nem felrakni többet, csak hagyni a dobozokban pihenni évről évre. Kicsomagolni, megnézni, sóhajtani, visszacsomagolni. Talán évek után mégis kidobni. (Vagy meghalni, és akkor majd a gyerekünk dobja ki.)

Azt utálom az egészben, hogy miért én voltam a lúzer? Miért én erőltettem? Ezt az egészet nem én kezdeményeztem, nem én akartam. Ő nyomult, barátkozott. Aztán beszippantott az igyekezete, és kezdtem úgy tekinteni rá, mint egy igazi barátra. És igen, volt némi kiéletlen szexuális felhangja is. De ezzel együtt úgy gondoltam, hogy ez tartható.

Mondok egy másik példát. Van egy kollégám, (pasi) akivel munka miatt többet beszélgettünk újabban. És megállapítottuk, hogy bár sosem voltunk rosszban, mi lehetnénk egész jó barátok. Annyira hasonló a helyzetünk, a gondolkodásunk, a dilijeink, a humorunk. El is kezdtünk barátkozni (igen, itt is van szexuális feszültség, de kordában van tartva). De valahogy nem tudja azt adni, amit egy baráttól várok. Eltűnik napokra, hetekre, nem válaszol. Aztán csodálkozik, hogy nem úgy üdvözlöm, mint a csomagtartóba zárt kutya a gazdáját, amikor felveszi a fonalat.

És ennek nem a lappangó szexualitás az oka - mert ez szerintem lehet integrálni egy barátságba - hanem az alapvető különbség aközött, hogy a nők és a férfiak mit tekintenek barátságnak.

Lehet, hogy ez csak én vagyok, de szerintem mi, nők, azokkal, akikkel jóban vagyok (egy adott helyzetben, adott időben), elképesztően intenzíven tartjuk a kapcsolatot. Naponta beszélünk (illetve mióta van facebook, zárt csoportokban írogatunk), belemászunk a másik életébe, érdeklődünk, megosztunk. Van két ilyen baráti köröm is - mind lányok - és igen, egymás seggében vagyunk, és élvezzük. Oda lehet szaladni a másikhoz, virtuálisan, vagy valóságban, megkapaszkodni benne. És ez jó. Biztonságot ad, szórakoztat.

A pasik nem így barátok, úgy veszem észre. Nekik nincs ilyen intenzív kontaktálási igényük. Nem akarnak ennyit együtt lenni a másikkal. Nem akarnak ennyi mindent tudni róla. Nem egyszer előfordult egy-egy férfibarátommal, hogy azt mondták, ezeket a dolgokat a legközelebbi pasi barátaik sem tudják róluk, csak én. Én meg csodálkozom, hogy ez full alap.

A nők mindent elmondanak a barátnőiknek. Mindent. (Jusson ez eszedbe, amikor legközelebb találkozol a nőd valamelyik barátnőjével. Igen, azt is tudja. Azt is.) Amúgy erősen hiszek ezekben az evolúciósan beégett viselkedésmintákban, még ha nem is teljesen korszerű szemlélet. A nők gyűjtögettek, csacsogtak. Verbálisak, szociábilisak. A pasi meg ment, ölt - van térlátása, gyorsan dönt, de a többi fajtársával is inkább csak versengeni tud, nem bondingolni.

622caecad4019bf121e535fb72d945f5.jpg

Úgyhogy visszatérek a nőkhöz. Hogyha igazán barátokat akarok. Mert a pasikkal olyan, mint csimpánzokkal barátkozni. Megosztja veled a banánját, talán még a jelbeszédet is megtanulja. De mégiscsak csimpánz.

4 komment

Csak egészség legyen

2014.01.04. 16:55 :: mirri maz duur

Nagyon beteg vagyok. Nem emlékszem, mikor voltam ágyhoz kötve utoljára két napnál tovább.

Nem is ez a nagyobb baj, mert előbb-utóbb meggyógyulok, a srácokat is elkezelgetik az anyósomék nagy örömmel még egy napig. A nagy baj az, hogy anyu kórházban van.

És ez több okból nagy baj.

Egyrészt aggódni kell, hogy meg fog-e gyógyulni - azért remélhetőleg azért ebbe nem hal bele, de amúgy is van elég nyavalyája (kor, súly, cukor, vérnyomás, cigi stb.). Szóval azért aggódunk.

Másrészt gyűlöl ott lenni. Fóbiásan fél a kórháztól - szerintem ez akkor rögzült nála, amikor az anyukája meghalt. Az a fixa ideája, hogy aki oda bekerül, az nem jön ki. Körül van véve nála betegebb emberekkel, és ez teljesen demoralizálja.

Harmadrészt - és ez az én teljesen önző problémám - nem tudok rá a jövőben (legalábbis nagyon sokáig) számítani. Nem fog nekem segíteni, se a srácokkal, se nem istápol.... Értitek. Hirtelen én lettem a szülő, akinek rá kell vigyázni.

Amúgy is van már egy ilyen érzésem egy ideje, kb. mióta felnőtt vagyok, hogy anyukám a felelőtlenebb, és nekem kell észnél lenni. Önpusztító (csoki, cigi), szórja a pénzt...

És ebben a helyzetben mégsem voltam eléggé felnőtt, legalábbis nem kaptam észbe időben. Már vagy 4 hete köhög. Karácsonykor már nem tudott eljönni velünk keresztapámékhoz, pedig 30 éve mindig ott vagyunk. Feltűnhetett volna.

Mondta, hogy éjjel nem alszik a köhögéstől, nem tud lefeküdni, mert megfullad. De egyrészt azt tippeltem, hogy egy kicsit túloz, mert mindig túloz. Másrészt egy csomó ismerősöm köhög két hónapja, tudjuk, hogy ez egy ilyen makacs vírus.

Meg ott voltak a kurva ünnepek. Minden zárva, nincs rendes rendelés csak ügyelet. Anyukám nem megy el sehova. Semmilyen orvoshoz. Max a szomszédba a háziorvoshoz, de inkább oda is apámat küldi gyógyszert íratni. Az orvosunk viszont jan. 6-ig szabadságon. A két ünnep között azért kihívták az ügyeletet, egy arab pasi jött, aki csak hümmögött, hogy hát igen, köhög. Nem akart adni semmi gyógyszert, csak amikor kapott pénzt. Akkor írt antibiotikumot, és amúgy azt mondta, hogy ez asztma.

Csütörtökön, amikor már én is elég szarul voltam, mondtam, hogy nincs mese, munkanap van, most elviszem valami szakrendelésre, mert ez így nem mehet tovább. Kurvára nem akart jönni. Azért csak elég erőszakos voltam. Akkor ijedtem meg először igazán, amikor kiléptünk a lakásból. Nem tudott 30 métert sem menni, meg kellett állnia, le kellett ülnie, mint egy öregasszonynak. Mint a nagymamámnak. Az anyukámból nagymama lett (a nagymamámból egy szolidan szenilis excentrikus gyenge diligombóc), és én vagyok a felnőtt, és vagyok az anya. Mater familias.

De konok voltam, mondtam, hogy a hátamon is elviszem. Ma orvos látni fogja. És. Kész. A kórházba, ügyeletre nem akart, úgyhogy vittem a gégészetre jobb híján, mert az volt.

Nem akartak sorszámot adni, hogy beteltek mára, de berontottam a rendelőbe, és mondtam, hogy az anyám itt és most meg fog fulladni. Behívtak.

Nincs gégészeti gondja. Van nekünk egyáltalán fonendoszkópunk? Meghallgatja. Ez asztma lesz. Azért, mivel konkrétan nem kap levegőt, mégiscsak vigyem be a sürgősségire.

Kurvára nem akar jönni. De nem hagyom magam. Tudom, hogyha most hazaviszem, nem megy el orvoshoz. Át a kórházba. Sürgősségi. Várunk 2 órát. Megnézik. Asztma a faszomat! Kétoldali tüdőgyulladás, nagyon súlyos. Tüdőröntgen. Ha nem hozom be, éjjel meghalhatott volna otthon.

Én is majd megfulladtam mellette, de nem opció, hogy velem is foglalkozzanak, összeszedem magam kurvára. Nincs semmi bajom, csak te legyél jól. (Két vizsgálat között mindig kiszökik cigizni. Mit csináljak vele? 30 éve nem tudom leszoktatni. Nem akar leszokni. Szeret cigizni.)

Most bent van. Utálja, de kapja a gyógyszert, és leszarom, GYÓGYÍTSÁK MEG!

(Közben végig az motoszkál a fejemben, hogy ez nem, vagy nem csak tüdőgyulladás. Tudom, hogy egyszer tüdőrákos lesz, és abba hal bele. A kibaszott cigije miatt. Bár ahogy most állunk, már a cukor meg a vérnyomás is elviheti. Hurrá.)

(Az öcsém egy dolgot tudott hozzátenni a dologhoz, hogy lebaszott. Ő nem volt itthon, vidékre ment az ünnepekre a menyasszonyával. Én itt voltam, miért nem figyeltem rá? Miért nem intézkedtem hamarabb? Miért nem tiltottam le a cigiről? Hogy hagyhattam? Kicsit igazságtalannak éreztem a dolgot, mert ő is itthon van 2 napja, és kurvára nem csinált semmit. Tudja, hogy anyámat rávenni valamire, amit nem akar, szinte lehetetlen. Nem akar széllel szemben pisálni. De nem bántódhatok meg, mert ha ő nem vigyáz addig a gyerekeimre, nem tudok anyával bemenni a kórházba. No comment.)

Másnap elmentem háziorvoshoz (itt se tudtam sajáthoz, de mindegy, valaki lásson). Benéz a torkomba, és elkezd diktálni az asszisztensnek egy halom gyógyszert. Halkan megkérdezem, hogy mi bajom van. Néz rám, mintha hülye lennék. Arcüreggyulladása van, kedvesem. (Nem tudom, honnan tudja, látszik az a torokból?) Meg se hallgatja a tüdőm. Ragaszkodom hozzá, hogy meghallgasson, mert félek, hogy nekem is tüdőgyulám van. Meghallgat, nem mond semmit. Úgyis kapok antibiotikumot, mindegy, mit fog meggyógyítani. Váltsam ki a gyógyszereket, fújjak orrsprayt és jöjjek vissza, mert ha nem vagyok jobban, ne üljek most kocsiba (ott fulladoztam, megijedtek). Antibigyó, köptető, antihisztamin. Kalcium, C-vitamin, lázcsillapító, fájdalomcsillapító.

Most hogy mondja, tényleg feszít az arcom. Éjjel nem tudok aludni tőle. De. Ez nem számít. Mert én meggyógyulok. Csak anyu gyógyuljon meg. Jöjjön ki a kórházból.

Megfogadom, hogy soha többé nem gyújtok rá. Eddig is kb. csak havi egyszer, társaságban, de innentől semmi. Nincs rá szükségem. Nem akarok ide jutni. Nem akarok kövér, cukorbeteg hipertóniás öregasszony lenni. (mondjuk az utóbbi kettő leszek, előbb-utóbb, genetika üti az életmódot).

Ez a videó pár napja jött velem szembe. Eléggé erős, bár vicces.

Itt tartunk, barátaim.

8 komment

BUÉK

2014.01.01. 08:36 :: mirri maz duur

Legyen új évetek szép és sikerekben gazdag, de legalábbis másnaposságotok elviselhető.

Nem ígérem, hogy oviszünet végéig tudok érdemlegeset írni, de ez nem azért van, mert nem szeretlek titeket, csak A. nem történik semmi, B. beteg vagyok mint állat, és mindenkit utálok, C. nincs időm írni.

3 komment

Rebel yell, barbaric yawp

2013.12.27. 23:32 :: mirri maz duur

Tudjátok, hogy kevésbé volt lidércnyomás, mint vártam? Iszonyatos, mit szorongtam össze rajta. Nem is kifejezetten a karácsonyon, hanem azon hogy van két hét oviszünet, két hét szabadság apának, és én éjjel-nappal össze leszek zárva ezzel a három fiúval. Nincs munka, nincs excuse, nincs levegővétel.

Pláne, amikor az apjuk kitalálta, hogy idén nem megyünk szenteste sehova. És nincs "nagyszülők elviszik őket sétálni, amíg készülődünk". Csak mi négyen. Nem is olyan régen úgy fogtam volna fel az egészet, hogy "csak én egyedül". Mert a többi csak energiavámpír, teher és hátráltat. Mindkét gyerek többé-kevésbé beteg, már vagy 2-3 hete, felváltva vagy együtt. Nyűgösek, unatkoznak, nem tudnak kimenni, fáj nekik, fáradtak, stb. Alapból elviselhetetlenek, visítoznak, ölik egymást, életveszélyesek. És még plusz a betegség miatti diszkomfort.

Féltem, nem mondom, hogy nem. Mint állat. De valahogy megoldottuk. Férjjel együtt. Tényleg segített. Sokat elvolt velük, egyszerre a kettővel, ami nem kis teljesítmény, pláne annak, aki nincs szokva hozzá. És csak néha akarta megfojtani őket.

Alvásidőben (mindkettő aludt! kb. egy időben! inconceivable!) fát díszíteni. Főzni, úgy, hogy én szó szerint sosem főzök. Húst, amihez sosem nyúlok. És még jól is sikerül. (Apjuk szerint én csak 6 éve taktikusan titkolom, hogy tudok főzni). (Persze egyik gyerek sem eszik semmit, csak krumplipürét, de legalább az apjuk hálás). Lakás nagyjából tiszta, rend van. Süti egy halom.

Másnap már könnyebb volt, a hullabeteg kicsit leadtuk a nagyszülőknek, mi meg mentünk a naggyal unokatesókhoz mulatni (megittam egy Unicumot és kb. fejre álltam). A következő napra én is faszán lebetegedtem, úgyhogy kis tudtam menteni magam ebéd után az anyósomtól, hazajöttem, és az áldott csendben interneteztem 2 órát. Heaven on earth.

Tudom, hogy még nincs vége. Még van egy bő hét, amíg mindenki visszamegy oviba, bölcsibe, dolgozni, ahova való. (Csak adja a jó Isten, hogy mindenki meggyógyuljon.) De ez már könnyű lesz. Nem kell karácsonyozni. Megyünk férjjel koncertre 30-án, aztán én lerészegedni egy barátnőmmel, majd bulizni szilveszterkor (azt tervezzük, hogy olyan bizonyos klubba megyünk, majd mesélek, ha így lesz, persze nem olyan plasztikusan, mint régen). Két napra lepattintjuk őket. Szexelünk, tévézünk, olvasunk, játszunk. Heaven, heaven, heaven.

Tudjátok, mi volt ma este? Eltöltöttem 15 olyan percet egyedül a két fiammal ami alatt végig jól éreztem magam és élveztem a helyzetet, csak magáért. A régi tekergetős rádiónk lenyűgözi a kis digitális bennszülötteket, és azon keresgéltek rádiócsatornákat, és táncoltunk. Félhomály, a karácsonyfa égőinek diszkófényei mellett riszáltunk hármasban - persze a kicsi még csak kalimpál meg röhög, a nagy meg inkább csak ugrik, de ez van. 2 és 4 évesek. Együtt nyomtuk a Billie Jeant meg a Rebel yellt. Felharsant barbár rivallásunk a világ háztetői felett.

14 komment

Címkék: apa karácsony gyerekek férj idegösszeomlás

Lefolyó

2013.12.23. 06:04 :: mirri maz duur

Nem tudom, mit csináljak veletek :)

Ha leírok valami igazán őszintét, arra semmit nem kapok vissza. Legyen férj, meg pasik, meg konfliktus, és akkor eszitek. Whatever.

Azon a feladaton gondolkodom, amit a pszichológus adott házi feladatnak még korábban. Hogy olyan helyzetekben, amikor valami rosszat mondanék saját magamra (hülye vagyok, ronda vagyok, alkalmatlan vagyok), erővel fordítsam meg a gondolatot, és mondjam azt, hogy NEM, nem vagyok hülye, nem vagyok alkalmatlan, teljesen jól csinálom! Belenézek a tükörbe, és visszakézből azt mondom magamnak: ronda vagy, kövér vagy, nagy a hasad, öreg az arcod. És megfordítom: NEM, csinos vagy, q jó izmos lábad van és szép a hajad!

És mivel overachiever vagyok, van, hogy néha meg tudom azt csinálni, hogy MÉG MIELŐTT rondákat mondanék magamra, ki is hagyom ezt a fázist, és rögtön a jókat mondom. Mintha magamnak találtam volna fel az agykontrollt :)

De hogy ez mennyire pótolja a másoktól kapott kedvességet - ebben még van mit fejlődnöm.

Az a baj, hogy rá vagyok utalva a visszajelzésekre. Ezt már írtam korábban - nemrég olvastam vissza pont ezt a részt - hogy mániákusan függök más emberek kinyilvánított véleményétől. Ha nem hallom, hogy szép vagyok, okos vagyok, stb. akkor nem bírom elhinni. És hiába mondogatom saját magamnak, az nem ugyanaz. Egy lépésre vagyunk a lelki maszturbálástól, nem? Ha más nem csinálja nekem, akkor csinálom magamnak. De az nem ugyanolyan.

Elképzelhető, hogy továbbmegyek az allegóriával, és eljutok oda, ahova a szexben? Hogy már csak úgy jó, ha magamnak csinálom? Más már nem tud hozzám úgy nyúlni, ahogy nekem jó. Maximum nézhetik, és ez nekik lehet érdekes, élvezetes. De nem szállhatnak be, nem adhatnak. Nem olyat, ami igazán jólesne.

Milyen egyszerű lenne, ha a lelkem is így működne. Ki lehetne szerkeszteni a többieket. Nem függni tőlük.

A szexuális önellátás mintájára érzelmi önellátás. A pszichológusom szerintem ezt próbálja. Nem halat ad az éhezőnek, hanem megtanítja halászni.

De ettől (még?) messze vagyok. Egyelőre függök, és így nagyon nehéz. Az érzelmi egyensúlyom egy dugó nélküli kádra hasonlít, amiből alul süvít kifelé a jóérzés, és felül folyton tölteni kell. És akkor tudok vacogás nélkül ülni a kádban, hogyha jó forró visszajelzések csorognak be, rendszeresen. És az is előfordul, hogy hideg víz folyik be, Istenem, de hányszor. Vagy - ha már itt tartunk - hidegnek érzem azt a vizet, ami befolyik. Nem is tudom, hogy rosszabb ülni a kádban - hogyha üres, vagy ha hideg.

images.jpg

Az a baj, hogy az emberek - a férfiak, mondjuk ki - nem így vannak kalibrálva. Nem jön belőlük vég nélkül a kedvesség, a figyelem. És ezt nem is fair elvárni tőlük.

A férjemmel már egész jól tudom ezt játszani. Ki tudom belőle hozni, kényszeríteni a bókokat - valahogy ügyesen. Félig viccesen. Kicsit kevésbé bénán, mintha megkérdezném, hogy "csinos vagyok?" (Bár ez is előfordul.) Például mondjuk rendbe rakok valamit, kitakarítom a konyhát, végére érek valami nagyon nemszeretem házimunkának, és azt mondom: "Igazán olyan egy rendes kis feleséged van!". Vagy ügyesen abszolválok valami gyerekekkel kapcsolatos dolgot, elérem, hogy nyugi legyen, örüljenek és ne öljék egymást. "Ez most elég jó anyukaság volt, nem?". Vagy: " Nézd, azért elég királyul áll ez a szűk nadrág, nem semmi fenekem van." És ilyenkor mosolyog és azt mondja, igen, persze, nagyon ügyes vagy, csinos vagy.

Jaj, de lúzerség. De akkor is ez működik, ez tölt.

Miért nem értik a pasik, hogy ilyen kedves félmondatokkal egy csomó szar helyzetnek ki lehet húzni a méregfogát? Mert ezt nem csak én igénylem, nem hiszem el, hogy csak én. Néha meg lehet a másikat dicsérni.

(Apám jut eszembe, lehet, hogy ezt már mondtam, de nem olyan rég egy családi ebéden azt találta mondani, hogy azért nem mondott nekünk sok pozitívat gyerekkorunkban, mert nem szabad a gyereket túl sokat dicsérni, elbízza magát. Fel voltam háborodva. Mosolyogtam rajta, de belül sírtam. SEMMIT, semmi mást nem szabad csinálni, csak dicsérni. Ki dicsérje, ha nem a szülei? No, máris látszik, hogy miért ér a férfiak dicsérete olyan q sokat nekem. Miért van ekkora luk ott, ahol ennek kéne lennie.)

Tudjátok, mi van? Azóta nagyon figyelek arra, hogy én is dicsérjem. Őt. A férjet. Ne csak cseszegessem, hogy ez sem csinálta jól, azt is elrontotta. Karácsonyi sütiket gyártottam a konyhában, a nagyfiam elunta, és az öccsével együtt az apját fárasztotta vagy 40 percig. És nálunk a két kisfiú egy térben potenciális idegösszeomlás. A férj mégis abszolválta valahogy. Amikor kész voltam és bementem a gyerekszobába, nyugiban építőkockázott az egyikkel, a másik meg mesekönyvet nézett az ágyon. "Igazán olyan ügyes, jó kis apuka vagy!". Ennyi kellett. "Te vagy a szuper háziasszony, hogy megcsináltad a sütikat!".

Nyálas? Igen. Jólesik? Kurvára. Mindkettőnknek.

Az a gond (mindig van egy gond), hogy bármennyire is jólesik a férjem pozitív visszajelzése, néha más kell. Több kell. A képzeletbeli kádamban sajnos a férjféle bókok nem olyan forrón folynak a csapból. Más pasiké tud lenni forróbb. Nem csak verbálisan. Hanem látni, hogy vágynak rám, uram bocsá' szakmailag elismernek. Ilyenek. A szomszéd kádja mindig forróbb.

Elhiszitek, hogyha azt mondom, hogy nem akarok tőlük többet? Csak egy kis lélekmasszázst. Nem akarok továbbmenni velük. Ha továbbmennék (tételezzük fel az absztrakt helyzetet, hogy esetleg), az már nekem nem jó. Az már a ... "fizetség". Tudjátok, az a régi igazság, hogy a férfiak érzelmeket hazudnak a szexért, a nők meg szexet hazudnak az érzelmekért.

Csakhogy ezek a pasik - akik így vannak, feltűnnek, eltűnnek - nem akarnak "fizetség" nélkül forró vizet önteni a kádamba. És ezt persze tökéletesen megértem. Tök logikus.

Nem akarnak "csak úgy" a barátaim lenni. Elkopnak. Eltűnnek. Amit ők akarnak, megkapják máshol, olcsóbban - akár otthon. High maintenance vagyok. Egy energianyelő fekete lyuk.

Mégis ki akarna a barátom lenni? Ki akarna engem az extrák nélkül? Hol lenne abban a üzlet?

Közgazdász vagyok, baszki. A business-alapú kapcsolatokban hiszek. Adsz-kapsz. Amíg fair a deal, addig van üzlet. Isten hozott az érzéstőzsdén.

Love of Money 3.jpg

7 komment

Címkék: férfiak boldogság férj kapcsolatok szeretetéhség

Nem akarom

2013.12.19. 23:51 :: mirri maz duur

- Csináljunk egy képet - mondja macskamosollyal, pedig nem akar az semmilyen lenni, ő csak így tud mosolyogni.

- De most durcás vagyok.

- Nem baj, csináljuk így, durcásan.

Számítottam rá, megbeszéltük, hogy ez lesz.

Múlt héten megegyeztünk, hogy ezen az ülésen megint csinálunk 'képet'. Ami azt jelenti, hogy egyfajta hipnotikus állapotban visszamegyek valami távoli, traumatikus pontba a múltamban, és megpróbáljuk megérteni. Vagy nem is tudom - valamit kezdeni vele.

Csináltunk ilyen jó pár hete. (Talán írtam róla, úgy gondolom, igen, de semmi kedvem visszakeresni.) Azt mondta utána, hogy "úgy tűnik, megtaláltuk a módszeredet".

Teljesen át tudok lényegülni. Elképesztően könnyen lemegyek ebbe a fura tudatalatti világba, ahol nincsenek a felnőtt énem által internalizált szabályok. Ahol mindent névértéken lehet érezni és nem muszáj mindent érteni. Ér azt mondani, hogy nem tudom. Ér nagyon hangosan sírni és kiabálni.

Mert ez történt. A múltkor is sírtam, de nem ennyire zaklatottan talán, csak úgy potyogtak a könnyeim és folyt a taknyom. Éreztem, ahogy a térdemre tesz egy zsebkendőt, de nem is értettem, hogy minek.

Most egész más volt. Nem is volt varázslós rész. Hogy érezzem a kezem, meg figyeljem meg, milyen a lélegzetem.

Mondtam előtte, hogy most valami gyerekesen dacos hangulatban vagyok. Nem baj, csukjam be a szemem. (Odakészítettem az ölembe 3 pézsét). Figyeljem meg az érzést. Hogy milyen ez a durcásság, dacosság, hol érzem, milyen részemben... És egyszer csak ott voltam.

Nem volt olyan vizuálisan támogatott élmény, mint a múltkor. Nem láttam semmit. Csak a sötétet. Azt, amit akkor látsz, amikor becsukod a szemed. Semmi többet.

Nem volt helyzet. Nem voltak hangok. Tulajdonképpen nem is voltam olyan mélyen, nem mentem olyan messzire. Teljesen tudatosan ültem a fotelban. De az érzés, az nagyon durva volt. Ijesztően intenzív.  Düh, főleg az. Meg félelem és kiszolgáltatottság.

Kérdezgetett mindenfélét. Hogy hol vagyok, mit érzek... mikor vagyunk. Nem tudtam megmondani. Csak annyit, hogy 'nem'. Nem akarom. Menj innen. Hagyjál békén. Ne nyúlj hozzám. Kiabáltam. Sírtam. Hisztérikusan.

Letting-a-baby-crying-can-001.jpg

Ugyanakkor láttam ezt a jelenetet kívülről is, mintha a vállamon ülne egy kicsi felnőtt, aki csóválja a fejét az emóciók ilyen eszkalálódása felett. Micsoda butaság - gondolja. Nevetséges vagy. Túljátszod. Mit gondolhat. De nem tudta megakadályozni, hogy a gyerek továbbra is üvöltsön, hogy nem, NEM!

A pszichológusom látta, mennyire kivagyok, felállt a székéből, és odalépett hozzám, megpróbálta rátenni a kezét a vállamra, de olyan erővel löktem el, hogy majdnem hanyatt esett. Kiabáltam, követeltem, hogy menjen innen, hagyjon békén. Toporzékoltam a lábammal ültömben, néha megfeszültem, mint egy ugrásra készülő állat.

A tudatos felem kérte, hogy ne kelljen tovább itt lennem, hadd jöjjek ki, mert ez szörnyű. Nem akarom.

Persze, mondta, hagyjuk abba. Most persze visszajönni volt nehéz. Az érzésből. Már nyitott szemmel ültem vele szemben, de még mindig potyogtak a könnyeim és remegett a lábam.

Iszonyatosan kimerültem.

A terapeuta közelebb húzta a székét, mire összeszedtem magam. Megkértem - most már tudtam kiabálás nélkül - hogy menjen távolabb. Nem komfortos ez nekem. Aztán 2 perc múlva, hogy menjen még távolabb. (Könnyű fotelok, szerencsére).

Mi zavart a legjobban? Az, amit a tudatos minifelnőttem gondolt közben. Hogy most biztos azt gondolja a pszichológus. Biztos azt gondolja, amit ti. Hogy... hogy bántottak.

Rákérdeztem. Azt mondta, nem gondolja, hogy bántottak.

Onnan indult az egész durcám, hogy elmúlt egy hétben megint olyan visszajelzéseket véltem kapni a külvilágtól - összejöttek a dolgok - hogy nem számítok. Nem akar senki. Nem kellek senkinek. Senkit nem érdekel, mi van velem. Senki nem akar segíteni. Senki nem tud segíteni.

Csak én vagyok. Egyedül vagyok. Csak magamra számíthatok.

Tudom, hogy azért vagyok egyedül, mert senkit sem engedek közel. Ellököm a kezét. Képletesen és valósan. Nem is szabad közel engedni senkit, mantrázom magamban, mert aki közel van, az bántani tud. Bántani fog. Inkább ne jöjjön közel.

Ez az érzés, a közel jövő ember ellökése.

Nem csak pszichésen. Ez nem valami finomkodó távolítás. Ez fizikai ellökés. Csináltam az anyámmal kamaszkoromban, amikor valamin szenvedtem, meg akart ölelni, de leráztam magamról. Nem akarom.

Ne nyúlj hozzám. Ne érj hozzám. Ne ölelj.

A mai napig. Nem tudom átadni magam az ölelésnek. Belekényszerítem magam, mert tudom, hogy a másiknak jólesik. Most ezt várja tőlem a másik. De alig várom, hogy kijöhessek belőle.

sad-in-bed.jpg

A férjem hozzám bújik nagykifliként az ágyban. Jaj, de jó - azt mondja. Persze, nekem is jó. Nem esik úgy rosszul. Meglátom benne a kellemeset. De alig várom. Alig várom, hogy kibontakozhassak, átfordulva az ágy saját felére. Egyedül.

1 komment

süti beállítások módosítása