Nagyon beteg vagyok. Nem emlékszem, mikor voltam ágyhoz kötve utoljára két napnál tovább.

Nem is ez a nagyobb baj, mert előbb-utóbb meggyógyulok, a srácokat is elkezelgetik az anyósomék nagy örömmel még egy napig. A nagy baj az, hogy anyu kórházban van.

És ez több okból nagy baj.

Egyrészt aggódni kell, hogy meg fog-e gyógyulni - azért remélhetőleg azért ebbe nem hal bele, de amúgy is van elég nyavalyája (kor, súly, cukor, vérnyomás, cigi stb.). Szóval azért aggódunk.

Másrészt gyűlöl ott lenni. Fóbiásan fél a kórháztól - szerintem ez akkor rögzült nála, amikor az anyukája meghalt. Az a fixa ideája, hogy aki oda bekerül, az nem jön ki. Körül van véve nála betegebb emberekkel, és ez teljesen demoralizálja.

Harmadrészt - és ez az én teljesen önző problémám - nem tudok rá a jövőben (legalábbis nagyon sokáig) számítani. Nem fog nekem segíteni, se a srácokkal, se nem istápol.... Értitek. Hirtelen én lettem a szülő, akinek rá kell vigyázni.

Amúgy is van már egy ilyen érzésem egy ideje, kb. mióta felnőtt vagyok, hogy anyukám a felelőtlenebb, és nekem kell észnél lenni. Önpusztító (csoki, cigi), szórja a pénzt...

És ebben a helyzetben mégsem voltam eléggé felnőtt, legalábbis nem kaptam észbe időben. Már vagy 4 hete köhög. Karácsonykor már nem tudott eljönni velünk keresztapámékhoz, pedig 30 éve mindig ott vagyunk. Feltűnhetett volna.

Mondta, hogy éjjel nem alszik a köhögéstől, nem tud lefeküdni, mert megfullad. De egyrészt azt tippeltem, hogy egy kicsit túloz, mert mindig túloz. Másrészt egy csomó ismerősöm köhög két hónapja, tudjuk, hogy ez egy ilyen makacs vírus.

Meg ott voltak a kurva ünnepek. Minden zárva, nincs rendes rendelés csak ügyelet. Anyukám nem megy el sehova. Semmilyen orvoshoz. Max a szomszédba a háziorvoshoz, de inkább oda is apámat küldi gyógyszert íratni. Az orvosunk viszont jan. 6-ig szabadságon. A két ünnep között azért kihívták az ügyeletet, egy arab pasi jött, aki csak hümmögött, hogy hát igen, köhög. Nem akart adni semmi gyógyszert, csak amikor kapott pénzt. Akkor írt antibiotikumot, és amúgy azt mondta, hogy ez asztma.

Csütörtökön, amikor már én is elég szarul voltam, mondtam, hogy nincs mese, munkanap van, most elviszem valami szakrendelésre, mert ez így nem mehet tovább. Kurvára nem akart jönni. Azért csak elég erőszakos voltam. Akkor ijedtem meg először igazán, amikor kiléptünk a lakásból. Nem tudott 30 métert sem menni, meg kellett állnia, le kellett ülnie, mint egy öregasszonynak. Mint a nagymamámnak. Az anyukámból nagymama lett (a nagymamámból egy szolidan szenilis excentrikus gyenge diligombóc), és én vagyok a felnőtt, és vagyok az anya. Mater familias.

De konok voltam, mondtam, hogy a hátamon is elviszem. Ma orvos látni fogja. És. Kész. A kórházba, ügyeletre nem akart, úgyhogy vittem a gégészetre jobb híján, mert az volt.

Nem akartak sorszámot adni, hogy beteltek mára, de berontottam a rendelőbe, és mondtam, hogy az anyám itt és most meg fog fulladni. Behívtak.

Nincs gégészeti gondja. Van nekünk egyáltalán fonendoszkópunk? Meghallgatja. Ez asztma lesz. Azért, mivel konkrétan nem kap levegőt, mégiscsak vigyem be a sürgősségire.

Kurvára nem akar jönni. De nem hagyom magam. Tudom, hogyha most hazaviszem, nem megy el orvoshoz. Át a kórházba. Sürgősségi. Várunk 2 órát. Megnézik. Asztma a faszomat! Kétoldali tüdőgyulladás, nagyon súlyos. Tüdőröntgen. Ha nem hozom be, éjjel meghalhatott volna otthon.

Én is majd megfulladtam mellette, de nem opció, hogy velem is foglalkozzanak, összeszedem magam kurvára. Nincs semmi bajom, csak te legyél jól. (Két vizsgálat között mindig kiszökik cigizni. Mit csináljak vele? 30 éve nem tudom leszoktatni. Nem akar leszokni. Szeret cigizni.)

Most bent van. Utálja, de kapja a gyógyszert, és leszarom, GYÓGYÍTSÁK MEG!

(Közben végig az motoszkál a fejemben, hogy ez nem, vagy nem csak tüdőgyulladás. Tudom, hogy egyszer tüdőrákos lesz, és abba hal bele. A kibaszott cigije miatt. Bár ahogy most állunk, már a cukor meg a vérnyomás is elviheti. Hurrá.)

(Az öcsém egy dolgot tudott hozzátenni a dologhoz, hogy lebaszott. Ő nem volt itthon, vidékre ment az ünnepekre a menyasszonyával. Én itt voltam, miért nem figyeltem rá? Miért nem intézkedtem hamarabb? Miért nem tiltottam le a cigiről? Hogy hagyhattam? Kicsit igazságtalannak éreztem a dolgot, mert ő is itthon van 2 napja, és kurvára nem csinált semmit. Tudja, hogy anyámat rávenni valamire, amit nem akar, szinte lehetetlen. Nem akar széllel szemben pisálni. De nem bántódhatok meg, mert ha ő nem vigyáz addig a gyerekeimre, nem tudok anyával bemenni a kórházba. No comment.)

Másnap elmentem háziorvoshoz (itt se tudtam sajáthoz, de mindegy, valaki lásson). Benéz a torkomba, és elkezd diktálni az asszisztensnek egy halom gyógyszert. Halkan megkérdezem, hogy mi bajom van. Néz rám, mintha hülye lennék. Arcüreggyulladása van, kedvesem. (Nem tudom, honnan tudja, látszik az a torokból?) Meg se hallgatja a tüdőm. Ragaszkodom hozzá, hogy meghallgasson, mert félek, hogy nekem is tüdőgyulám van. Meghallgat, nem mond semmit. Úgyis kapok antibiotikumot, mindegy, mit fog meggyógyítani. Váltsam ki a gyógyszereket, fújjak orrsprayt és jöjjek vissza, mert ha nem vagyok jobban, ne üljek most kocsiba (ott fulladoztam, megijedtek). Antibigyó, köptető, antihisztamin. Kalcium, C-vitamin, lázcsillapító, fájdalomcsillapító.

Most hogy mondja, tényleg feszít az arcom. Éjjel nem tudok aludni tőle. De. Ez nem számít. Mert én meggyógyulok. Csak anyu gyógyuljon meg. Jöjjön ki a kórházból.

Megfogadom, hogy soha többé nem gyújtok rá. Eddig is kb. csak havi egyszer, társaságban, de innentől semmi. Nincs rá szükségem. Nem akarok ide jutni. Nem akarok kövér, cukorbeteg hipertóniás öregasszony lenni. (mondjuk az utóbbi kettő leszek, előbb-utóbb, genetika üti az életmódot).

Ez a videó pár napja jött velem szembe. Eléggé erős, bár vicces.

Itt tartunk, barátaim.