Eldurrant az agyam, és csépelni kezdtem. Béna kis lányos ütéseket vittem be a felkarjára (utólag nyafogott, hogy bekékült). Meg a kocsiban még meg is karmoltam. Sosem gondoltam volna, hogy a tettlegességig fajulnak a dolgok a házasságomban, pláne nem, hogy én fogom kezdeményezni.
Azt érzem, hogy hiába mondom. Nem figyel rá, nem veszi komolyan, nem érti, nem érdekli. "Gond van, ez így nem jó." - mondom százféleképpen. "Nincsenek köztünk rendben a dolgok, boldogtalan vagyok."
Akcionista vagyok, megoldóember. Keresem a megoldást. Nem úgy, hogy ülök, és várom, hogy történjen. A várakozás untat, fáraszt, idegesít.
Egy archetipikus nő nyelne. Azt mondaná, "igen, drágám", venne egy nagy levegőt, és továbblépne. Néha - nagyon néha - meg is tudom csinálni. De ez nekem nem egy életforma. Nem bírok folyamatosan nyelni, nem bírok meghunyászkodni. Nem is akarok.
Férj úgy érzi, ez egy remek házasság. Igen, néha veszekszünk, de alapvetően minden rendben van.
Itt az mi szakadékunk. A "minden rendben van" és a "nyomorúságos ez a kapcsolat" között.
